Eddie, a Sas közönségkedvenc lett - a záróünnepségen Juan Antonio Samaranch NOB-elnök név szerint említette -, ám egyúttal magára haragította a sportági vezetőket, mondván, a síugrás nem bohóckodás, sokkal inkább veszélyes üzem, amelyet csak felkészült versenyzők űzhetnek.

Talán önöknek is feltűnt, hogy magyar sportoló nélkül rendezték a közelmúltban véget ért torinói téli olimpia síugróversenyeit. Tragédiának mindez nem nevezhető, ám ha felidézzük az alpesi, illetve az északi számokban indult honfitársaink szerény eredményeit, alighanem az ugróink sem szerepeltek volna gyengébben. Feltéve, ha lennének egyáltalán. Nem a Michael Edwards ellenes "statuálás" fosztotta meg őket a részvétel lehetőségétől: a helyzet az, hogy 1989-ben rendezték az utolsó országos bajnokságot a szakágban, így aztán a legrangosabb hazai vetélkedő - továbbá versenyző - hiányában nehéz lett volna bárkit is delegálni az ötkarikás játékokra.

Magyar síugró legutóbb az 1968-as, grenoble-i olimpián szerepelt: Gellér László a maga 19. helyével minden idők legjobb eredményét produkálta honfitársai közül. Négy évvel később szóba sem került, hogy a messzi Sapporóban is indulhasson magyar síugró; 1976-ban a távolsággal (Innsbruck) nem volt baj, ám a szakág vezetése nem tudta garantálni a pontszerző helyezést... 1980-ban ismét csak a földrajzi elhelyezkedés szólt a részvétel ellen: az egyesült államokbeli Lake Placiddel kapcsolatban a "túl sokba kerülne" volt a szakmai érv. Hanem 1984 előtt már reménykedhetett a szakág, ugyanis a karnyújtásnyira fekvő Szarajevó volt a helyszín. Akkoriban már a magyarok is részvevői voltak a nagyobb európai versenyeknek, szerény eredményeik dacára kedvelték őket, afféle szeretni való szegény rokonokként. Igaz ugyan, hogy a bírók komoly lépcsőzésbe kezdtek fölfelé, amikor a hangosanbeszélő magyar ugrót jelentett be, de a lényeg, hogy honfitársaink is ott voltak a viadalokon - nemegyszer a legendás Négysáncversenyen is. Mi több, Oberstdorfban Gellér Gábor elcsípett egy 19. helyet, ami azért már volt valami. Szarajevóba mégsem jutott el egyikük sem, akkor éppen azért nem, mert a szakvezetés a sífutókat menedzselte.

Calgary (1988) már megint nem került szóba, pedig a kanadai városban akármelyik magyar könnyedén produkálta volna azt, amit az ott világhírűvé lett Eddie. Az előolimpián Fischer László a huszonkettedik lett, egy évvel később mégsem utazhatott. A Gellér Gábor, Fischer, Hényel, Kelemen alkotta csapatnak alighanem ekkor ment el a kedve az egésztől; 1989-ben, Mátraházán tizenhat részvevővel (felnőttek plusz ifik) még megrendezték az országos bajnokságot, aztán a síugró szakág megszűnt létezni.

Pedig előfordult olyan is - például az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején -, hogy a szabadság-hegyi műanyag sáncot tízezer néző állta körbe. A hely adottságai miatt ennyien sosem lehetettek a mátraházi sáncnál, ám az ott rendezett események - Dózsa Tibor-emlékversenyek, magyar bajnokságok - rendre sok érdeklődőt vonzottak. Az előbbiekben említett, Gellér Gábor és Fischer László nevével fémjelzett csapat a hetvenes években verbuválódott Pajor István vezetésével. Utóbbi úgy volt szövetségi kapitány, hogy ténykedése alatt még nem volt szakedzői képesítése - azt csak 1979-es eltávolítása után szerezte meg -; középfokú papírral a zsebében nevelte tanítványait, és fogadtatta el őket (továbbá magát) a nyugati menőkkel.

Számos meghívásuk volt, ám esztendőnként csak egy nyugati invitálást fogadhattak el. Ez azonban nem jelentett gondot, ugyanis akkor Csehszlovákiában és az NDK-ban, továbbá Lengyelországban igen nívós viadalokat rendeztek; tanulni azokon is lehetett. A lényeg, hogy ugorhattak: délelőtt tízet, délután tízet, erőnléti edzésnek pedig megtette, hogy naponta húszszor mászták meg az alkalmasint több száz lépcsőnyi sáncot. Pajor találta ki azt is, hogy a Szabadság-hegyen lévő műanyag sánc legyen a bázis. Elhatározták, hogy a sáncot hatvanméteresre bővítik; terveket a csehszlovákoktól szereztek. Kaptak egymillió forintot, kezdődhetett a munka. Elsősorban a lejtőt kellett megnagyobbítani; a baj csak az volt, hogy előzetesen nem végeztek talajvizsgálatot, a felső réteg a nehéz géppel együtt megcsúszott. A szabadság-hegyi történetnek itt lett vége, a mátraházi sánc meg csak úgy magától szétrohadt.

Ez utóbbival amúgy mindig is akadt gond. Például az, hogy nem volt hó. "A sáncot mindig meg kellett hordani, kosárral vittük föl a havat - emlékezik Pajor István. - Négy-ötszáz kosár volt a minimum; a Kékestetőről teherautóval hoztuk át a havat, trógerolni a közeli edzőtáborból jöttek a sportolók. Utóbb csigát helyeztünk a sánc legmagasabb pontjára, a Hényel Zastavájára kötelet kötöttünk, ezzel a korszerű módszerrel legalább nem kellett cipekedni."

Amikor Pajornak "megköszönték", egykori tanítványa, Kelemen Zoltán lépett a helyébe: tíz évig ő volt a szakágvezető. Ott volt az 1989-es "temetésen"; most, tizenhét évvel később a feltámasztáson munkálkodik. Mátraházával ő is leszámolt, a budapesti bázissal szintúgy. Kőszegben gondolkodik, és nem csupán azért, mert ott született. Azt mondja, ott sosem szűnt meg a síugrás, a harmincméteres sáncon gyerekek tucatjai sportolnak, mi több, az idén januárban félig-meddig hivatalos bajnokságot is rendeztek. Tíz-tizenötmillió forintból meg lehetne építeni egy hatvanméteres műanyag sáncot, véli Kelemen, de a tehetségesebbeknek be kellene kapcsolódniuk az európai vérkeringésbe. "Kőszegen táborozást lehetne szervezni kelet-közép-európai gyerekeknek, a legjobbakat aztán be kellene ajánlani külföldi csapatokba, azokkal járhatnák a téli versenyeket. Már felvettem a kapcsolatot Walter Hoferral, a Nemzetközi Sí Szövetség síugró főnökével; Planicán találkozunk a közeli napokban. Előzetesen minden segítséget megígért, még az sem kizárt, hogy a FIS adná a műanyag borítást" - mondja az egykori versenyző.

Eddie, a Sas - amint az egy közelmúltbeli interjújából kiderül - annak idején Finnországban igyekezett ellesni a titkokat a legnagyobbaktól. Pénze kevés volt, ezért egy elmegyógyintézet üres cellájában aludt, éjszakánként két dollárért. Utóbb azt mondja, furcsa volt, de a célnak megfelelt.

Mátraházi emlék