1848 nyarán Petőfi Sándor képviselőjelölt a szabadszállási kerületben, kampánykiáltványában így fordul választóihoz: "Annyit jó lélekkel mondhatok, hogy én már megpróbált gyalu vagyok, meggyalultam sok faragatlan tuskót és nem esett rajtam csorba". Meggyalulja rögtön a kiskunokat is - teszi hozzá Illyés Gyula, s tovább idéz: "...azt korántsem várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, ti nem vagytok remek emberek, vagy eddig legalább is nem voltatok. Martius 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország volt, és ti eben a virtusban közelebb álltatok az elsőhöz, mint az utolsóhoz". Hiába voltak aztán jelen a választáskor Petőfi kunszentmiklósi, lacházi hívei több százan, a szolgalelkűséggel megvádolt, a fütykösökkel, husángokkal felfegyverkezett kormánypárti ellentábor megfutamította őket, s magának Petőfinek is menekülnie kellett vasvillával fenyegetődző választói elől. Nem volt ebben semmi különös. A választások így zajlottak akkoriban - kivéve, hogy képviselőjelölt, se akkor, se azóta, ilyen szavakkal nem szól választóihoz.

Petőfi nem szerette a nagyurakat, nem szívlelte a nemeseket, s egyedülállóan köztársaságpárti volt radikális néptribuni célokkal. Az akkor friss, áprilisi törvények lehetővé tették a népképviseletet. Minden 20 évét betöltött férfi, akinek jobbágytelke volt, vagy legalább egy segéddel működő üzeme, vagy honorácior, azaz nem nemesi származású értelmiségi volt, vagy aki 300 forint értékű ingatlannal bírt, az már választásra jogosult. Az is, akinek már előzőleg is volt választójoga, vagyis nemesként volt a vármegyében öszszeírva - márpedig ők viszonylag számosan voltak. A 12 milliós pórnéphez viszonyítva 600 ezren. Így aztán a Magyarországon első népképviseleti országgyűlés megválasztása - ami egyébként óriási jelentőségű volt - a régi, megyei tisztújításokhoz hasonló stílusban és hangulatban játszódott le. Erre pedig a hírhedt, Andrássy Károly alkotta fogalom, a bunkókrácia volt jellemző. Az ólmos fütykös, a fokos, a husáng, amivel a felheccelt, a kortesek által leitatott kurta nemesek csoportjai próbálták egymást jobb belátásra bírni.

Ez Petőfinek sem lehetett újdonság, láthatott már ilyet. Sőt, írt is róla kedélyesen az "Úti jegyzetek"-ben. 1845-ben a Felvidéket járja, ahol - ekkor már ő huszonkét évesen országos hírű személy - Gömör megye nemessége tiszteletbeli táblabírának választja. "Rozsnyóra késő este értem vissza. Nagy zaj volt egész éjjel a városban ... küszöbön állt a tisztújítás. Ablakom alatt is olyat-olyat ordítottak, hogy az egek repedeztek volna bele... Én politikus nem vagyok, s így a tisztújítás annyiból érdekel leginkább, hogy ez alkalommal a költészet is igénybe vétetik. Többek közt ímezen költeményt hallám akkor éjjel zengeni:

Van még egy garasom

A ...nak ajánlom

Vegyen rajta spárgát

Akassza fel magát

Rövid, de fontos...mint ama furkósbot, mit a kortesek hosszú ingujjaik alatt hordoztak, s mit ők úgy neveztek, hogy: pártfogó." Rimaszombatban a puszta földön hál barátjánál, mert a tisztújítás idején még "a galambházak is meg vannak rakva vendégekkel". "Az egész tisztújítás példás rendben ment végbe. Kár hogy esős idő volt." "Másnap kineveztettem és felesküdtem táblabírónak Isten és Gömörmegye kegyelméből."

Ez a tisztújítás és kinevezés Petőfinek - s utólag tekintve még inkább a megye nemességének - dicsőségére szolgált. Szerencse, hogy ilyen rendben zajlott. A nemesi országgyűlések követválasztásaira - nagyobb volt a tét is - sokszor a szélsőséges durvaság volt a jellemző. Kemény Zsigmond zordabbnak látta az akkori politikai életet. Nem írhatott kedélyesen a "pártfogóról", a "husángok uralmáról". 1943-ban az Erdélyi Híradó kiküldetésében figyelte meg a követválasztásokat, s írta meg nagy tanulmányát a "Korteskedések és ellenszereik" címmel.

Végkövetkeztetése egyértelmű. A korteskedésnek két célja van: az egyik a hivatalok és a képviselőség elnyerése lélekvásárlás formájában, a másik az elvek megbuktatása. A lélekvásárlás eredete a "régiség szürkületes távolságába" vész, vagyis a képviseltető választási politikának mindig velejárója volt. A másikat azonban Kemény Zsigmond új jelenségként észleli a magyarhoni politikában, ami 1841 óta, a szatmári választások óta harapódzott el, s "ez a nyers erő zsarnokoskodása, s végső fokon bunkókrácia, egy betolakodott új alkotmányos hatalom". S következzen itt most egy súlyos, Zsiga báróra jellemző mondat: "Adná az ég, hogy maradékainak többször emlegessék az ecsedi láppal pompázó megyét arról, miképp benne élt és szerze halántékaira hervadatlan babért Kölcseynk, mint arról, hogy ott találtaték fel elvkérdéseink tisztába hozatalára az emberi agyhoz oly legyőzőleg szóló bizonyítási módszer! - Mit én azonban nem hiszek."

A szavak avíttak, a ragozás régies. A mondandó azonban a "nem hiszek" miatt súlyos, a fohász hiteltelenítése miatt. "Nem divatozik-e széles Európában, ezer alakot öltve magára, a korrupció? - kérdezi Kemény Zsigmond. "Állhatatosan hiszem, hogy a megvesztegetés az alkotmányos országok organizmusának kikerülhetetlen következménye". "Oly földi vám ez, mely az égi hozomány - a képviselet - becséből, míg halandók fogunk maradni, mindig levonatik."

Vannak az idézettekben szavak, fogalmak bőven, amelyek történelmi és mai értelmét magyarázgatni kéne. De nem világos-e e nélkül is, hogy itt egy mába nyúló, a dolgok közepébe vágó megállapításról van szó? Másfél század alatt sokat civilizálódtunk. Ma már mégse husángokkal felfegyverkezve gyűjtik az ajánló cetliket és a voksokat - s ezt ne becsüljük le. De az államrontó korrupciónak, a minduntalan kialakuló közrossznak ma sem látjuk se a végét, se a hosszát.

Negatív kampány, ígérgetés? Ha egy kicsit is igaza van Kemény Zsigmondnak, akkor a választási kampány a közrosszal való szembesítés is, hogy - szavai szerint - "a korrupció ese-tei ritkuljanak, s botrányossága csökkenjen".