Az épület túloldala jóval híresebb ugyanis. A Vágó fivérek Zsolnay kerámiával díszített Nemzeti Szalonja a magyarországi szecesszió egyik legizgalmasabb darabja volt. De volt ennek a háznak egy hátsó fertálya is, amely az Erzsébet tér belseje felé nézett: itt szinte érintetlen volt Hauszmann Alajos eredeti műve, a kávéháznak és bálteremnek épült kioszk. Nem csoda, hogy 1907. március 9-én, amikor a Nemzeti Szalon megnyitotta a kapuit, a Vasárnapi Újság „Budapest legbizarrabb épületének” nevezte a házat.

Mindez persze a szalon történetéből következett. Az 1894 februárjában magánegyesületként megalakult művész és műpártolóegylet, hiába, hogy nem kisebb személyiségeket tudhatott díszelnökének, mint Zichy Jenő és Munkácsy Mihály, hosszú időn át képtelen volt megteremteni a saját kiállítóhelyét. Előbb a József körút 45. emeletén, majd az Újvilág utca 2.-ben béreltek szobákat, ott rendezték meg például híres Székely Bertalan és Paál László tárlataikat.
Hamar szemet vetettek persze az 1870-ben – Hauszmann egyik első alkotásaként – felépült Erzsébet téri kioszkra is, de hosszú időbe telt, míg sikerült megállapodniuk a fővárossal és az épületet bérlő kávéssal. Végül sajátos megoldás született: az egylet megkapta ötven évre a bérleti jogot, de saját költségén kellett bővítenie a kávéházat. Az emeletráépítés terveit Vágó József és Vágó László készítette, a lépcsőház üvegfestményei Körösfői-Kriesch Aladár, Nagy Sándor és Róth Miksa műhelyéből kerültek ki.

A formabontó épület hét terme természetesen az első időktől a legmerészebb tárlatoknak adott otthont: itt láthatta először Pest például a francia impresszionisták és a magyar Nyolcak munkáit. Bár 1945-ben súlyosan károsodott a szalon, két év alatt helyreállították – igaz, a földszinti kávéház helyére ekkor már könyvtár és művelődési ház költözött. 1959-ben azonban, Czóbel Béla kiállítása idején megroppant a födém. A tárlat bezárása után sebtiben kiadták a bontási engedélyt, és 1960-ban a Nemzeti Szalon eltűnt a föld színéről.

Egy évtized múlva persze rádöbbent a főváros vezetése, hogy nagy szükség volna egy új kiállítótérre. Mint arról a Budapest 1972. májusi száma beszámolt, akkorra már tervek is készültek az új Nemzeti Szalonra. Szóba került egyrészt a Harmincad utca egyik telke, másrészt a Fő utca 16–18. számú, „szanálásra ítélt házak helye”. Az utóbbi telkeken Kapsza Miklós tervező egy modern épületbe kívánta foglalni a régészek által feltárt középkori lakótorony rekonstrukcióját, mégpedig úgy, hogy az együttes őrizze meg a „vízivárosi léptéket”, ne emelkedjen a mellette lévő, egyemeletes copf ház fölé.

Újabb három évtized múltán már világos, hogy mindebből semmi sem lett. A Fő utcai telekre 1980-ra egy toronyszerű irodaház épült, a vízivárosi léptéket legfeljebb az öblében árválkodó rom őrizte. Mára aztán azt is eltakarta egy még nagyobb irodaház.