Csütörtökön déltájt még meglehetősen szellős asztalsorok fogadnak a nagy múltú Kárpátia étteremben. Míg falakon körbefutó „romantikus stílusban festett vitézi zsánerképeken” dicső eleink a törököt és a labancot püfölik, mi egy még kissé álmatag pincértől megtudjuk, hogy a nagy roham délután egy-két óra körül várható. A féláras nyitva tartás meghirdetése olyan jó fogásnak bizonyult, hogy torkos csütörtökből torkos péntek, sőt szombat is lett. A temérdek asztalfoglalás miatt az étterem vezetése szombat délig meghosszabbította az akciót.

A Nagy ízutazás 2006 megcélzott közönsége vélhetőleg az feltörekedett fizetőképes fiatal réteg, amelynek, hogy is mondjuk szépen, szóval neveltetésénél fogva nem igazán szokása étterembe járni. Mi is ennek megfelelően öltözködünk. Ha nem is mountain bike-kal érkeztünk (bár lehet, hogy nem ártott volna, mivel vagy félórára beragadtunk egy dugóban) rovatvezetőmön kopott póló feszül, én pedig rövid ujjú kockás ingben és farmerben ücsörgök az étterem weblapja szerint „magyar gótikát idéző boltívek” alatt. A hatás tökéletes, mindazonáltal a pincérek egy pillantással sem árulják el magukat. Ez részint a fegyelmezettségre utal, részint arra, hogy gyakran járnak oda amerikai turisták is. (Bár nagy a kísértés, végül nem teszteljük tovább az állóképességüket, és nem rendelünk kólát a Bock-féle vintage vörösborhoz.)

Miután leadtuk a rendelést, alkalmunk van felmérni a lassan szállingózó vendégeket. Nagyjából úgy saccoljuk, hogy fele-fele arányban vannak az étterem megszokott felső polgári vendégkörének tegjai, illetve az újonnan jöttek. Mellénk egy fiatal pár érkezik, még kissé megszeppenve követik a pincért az asztalhoz ahol a lány meg is köszöni a széket, mintha az indexét venné át az egyetemen. Mindegy, polgárosodni sem könnyű, még pár ízutazás, aztán olyan rutinnal huppannak be az éttermi asztalok mögé, mint az ungarische high class többi tagja. (Mindeközben falról lenéz rájuk az utóbbi ezer év magyar történelme.)

Vannak egészen megkapó jelenetek is. Közvetlenül mellettünk egy nyugdíjas néni magyarázza a hasonló korú barátnőjének, hogy pontosan mi micsoda az étlapon. A szarvasgombás tészta és a sziklarák (bár nem vagyok biztos benne, hogy ez utóbbi tradicionális magyar, illetve erdélyi konyha részét képezné) végül elbizonytalaníthatja a nagyobb gasztronómiai kalandorságtól a hölgyeket, mert fél füllel hallom, amint borjúpaprikást és a libamájat rendelnek. Közben egy család is megérkezik, kiöltöztek a féláras ebédszámla tiszteletére, de a ruhatárban egyre szaporodik az olcsó zakó és az autó nélkül érkezőkre jellemző vastag télikabát.

A kiszolgálás csak annyiban üt el a szokásostól, hogy a tányérok mellett egy „nagy ízutazásos” szalvétát tettek. (A régi vendégeknél persze nem.) Ami a fogásokat illeti, az nem jobb, és alighanem nem is rosszabb, mint máskor. Ami viszont mindenképp megérte a félárú – így is tíz rugó feletti – számlát, az a érzés, amikor az ember az ebéd után eltelve hátradől, és jólesően eljátszik a gondolattal, hogy talán tényleg vége a fiatal menedzseres suttyóságnak, az értelmiségi koplalásnak, még néhány év, és teljesen kikupálódik, kifinomult ízlésű európai polgárrá, aki balettbe és operába jár, és megengedhet magának, legalább havi egy ízutazást. Mármint teljes áron is.