Óvás és rombolás
Legalábbis ez az első benyomás. De valóban csak a múltidézés nosztalgiáját jelenti egy nem egyedi művészeti emléket hordozó öreg ház eltakarítása elleni tiltakozás, s valóban csak a régi környezet letaposása nyitja meg az utat egy adott terület fejlődése, felvirágzása előtt?
Gyakorlott olvasó már sejti, hogy a kérdésfeltevés szónoki.
A Király utcában kibontakozó konfliktus nem egyedi és nem kivételes. Európa számos nagyvárosában lezajlott már, és sokáig a bontáspártiak túlnyomó fölényének jegyében. Nálunk ez a szemlélet tüntette el a régi pesti belvárost, s vezette a forgalmat egyenesen a Gellért-hegynek, újabb megoldandó feladatokat teremtve. (Metternich már a Lánchídnál is kajánkodva jegyezte meg, hogy a magyarok szeretik hegynek vezetni a hídjukat.) Ám az a gondolat, hogy Clarkék gyönyörű hídját lebontsák, nem e kritika hatására merült fel 1914-ben. A Lánchíd szűk áteresztő kapacitása indította erre a grandiózus bővítés lázában égő elméket. A világháború kevés jótéteményeinek egyike, hogy ez az ötlet nem ölthetett komolyabb formát. A másik jótétemény színtere Prága, ahol ekkor a Vencel tér és a Moldva folyó közé álmodtak világvároshoz méltó sugárutat a belváros avítt, középkori szerkezetét a haladás és fejlődés korához méltatlannak ítélő álmok álmodói. Szerencsére ezt is elsöpörte a háború.
Bár a furor technocraticus, a műszaki fejlődés mámora csillapodott az ezredfordulóhoz közeledve, de így is gyakori érv a "fejlesztéspártiak" részéről, hogy csak a gazdag társadalmak engedhetik meg maguknak az életminőségi szempontok figyelembevételének luxusát a gazdasági-technológiai szempontok ellenében. Nos, úgy tűnik, a lengyelek szeretik a luxust - az ódon krakkói zsidó negyed, Kazimierz példája mintha ezt sugallná. A 70-es években még romhalmaz benyomását keltő városrészben a 90-es években nem bontási, hanem felújítási munkák kezdődtek. S láss csodát: a kezdeményezésbe a "zsidó nosztalgiaturizmusban" fantáziát látó magántőke is bekapcsolódott, s ma az idegenforgalomból befolyó haszon további rekonstrukciókat tesz lehetővé. A lerobbant városrész életre kelt. Talán mégsem luxus, mégsem haszontalan ábrándkergetés az örökölt építési környezet megóvása.
A másik sikertörténet a bécsi Spittelberg rekonstrukciója. Az osztrák főváros VII. kerületének egykori bohémnegyede (hogy finoman jelezzük a környék régi funkcióját) a "városfejlesztők" szerint a 80-as évekre érett meg a lebontásra girbe-gurba utcácskáival, omladozó, földszintes vagy egyemeletes házaival. Balszerencséjükre akadt itt annyi okvetetlenkedő értelmiségi meg egyéb mihaszna elem, hogy egy csinos civil kezdeményezés nőjön ki a kezdeti morgolódásból, melynek - a környezetvédő mozgalmak 80-as évekbeli fellendülésének hullámán ügyesen lovagolva - sikerült megakadályoznia a bontást, s jelenleg Bécs hangulatos, alternatív szórakozó- és kulturális negyede áll a szépen helyrehozott régi házakból, udvarokból, teraszokból - a kerületi elöljáróságra pedig 2001-ben beköltözhetett az első zöld párti kerületi polgármester.
Hamis tehát a fejlődés és az örökségvédelem szembeállítása. A fejlődés nemcsak rombolás, hanem értékőrzés útján is elérhető, s az épített (és a természeti) örökség óvása nemhogy akadályozza, hanem éppen hogy segíti a városok fejlődését. Az igaz, hogy nem kevesek üzleti érdekeit (bár a krakkói példa mutatja, hogy a magántőke is megtalálja a számítását), hanem a városlakók széles tömegének életminőségét szolgálva. De ez talán nem olyan nagy baj.
A szerző történész
