Alíz hozzánk igyekezett látogatóba, én meg kihoztam az én kocsimmal, a zónázó vonattal.

Azt hittem, tudok róla, és neves családjáról ezt-azt, egy másik ágról már írogattam is. Most, mi mást is lehet a vonaton csinálni, rákérdeztem egy-két momentumra, és Alíz mesélni kezdett.

Apjának négy fiútestvére volt. A középső meghalt húszévesen, a többi igazi férfi lett, néha még a kelleténél is igazibb, mindegyik művészember, akárcsak nagynénjük, aki a huszadik század első felének tán legnagyobb mezzoszoprán operaénekesnője volt.

A négy fiú közül a legidősebb, Sándor festőművész lett, Barna grafikus, Ábris filmrendező, Zoltán színész. Egyik se volt tehetségtelen.

A filmes Ábris ötvenhárom éves korában halt meg, de addig megszámlálhatatlan nőt, három feleséget, tengernyi bort és egy trafiknyi dohányt fogyasztott el. Utolsó feleségének testvére orvos volt, kivizsgálta, és azt mondta, neki: egy éve van hátra, ha nem változtat az életén. Ő azt mondta, elég lesz, és nem változtatott. Pontosan egy év múlva halt meg.

A fiúk Felvidéken nevelkedtek, Vágújhelyen. Mikor beütött Trianon, Alíz apja, Sándor és az ő Barna öccse a Dunán átúszva jöttek a megkisebbedett Magyarországra, ahol együtt álltak be vöröskatonának, hogy visszaszerezzék az elveszett hazát. Miután ez nem sikerült nekik, együtt iratkoztak be a főiskolára, együtt végezték el azt, együtt laktak tanulmányaik alatt, egyszerre házasodtak, és párjukkal együtt négyesben költöztek egy jókora birtokon álló szép, tágas házba Rákospalotán. Mindent együtt csináltak.

Mikor Alíz ideáig ért a mesében, én már sejtettem, hogy baj következik. És nem is tévedtem, mert bizony Sándor elszerette édes testvére asszonyát, vagyis a saját sógornőjét. De gyermekét, vagyis Alízt nem volt hajlandó otthagyni, úgyhogy a sógornő öngyilkos lett.

A festő papa maradt a mamával, akivel akkor már több mint tíz éve élt, de akinek testéhez a családi beltragédia után soha többé nem ért. A mama az akkor tizenöt éves Alízzal 1941-ben el is költözködött szülővárosába, Komáromba; hagyta, hadd élje a papa az ő saját életét.

Élte. De a mamának, aki még akkor is gyönyörű volt, s akit mindenki istenített Komáromban, támadt egy nagy szerelme ott, a Béla. Ám negyvennégyben az apa magához rendelte a két Alízt, mondván, nehéz idők jönnek, a családnak együtt kell lennie. Együtt voltak, és át is vészelték a nehéz időket. Az apa és az anya onnantól együtt maradtak¸ lényegében egyetlen egy percet nem töltöttek el egymás nélkül Sándor 1980-ban bekövetkezett halálig.

A nagyon szép képeket festő Sándor, ez a hűtlen ember harminc évet tanított ugyanabban a Török utcai iskolában, és ugyancsak harminc évet lakott ugyanabban a Mester utcai lakásban. És végül is, lényegében, ha úgy vesszük, ahogy az ilyes dolgokat venni tanácsos, akkor így-úgy, bajokkal, megszakításokkal, de mégiscsak együtt élt végig asszonyával ötvenkettő évet, több mint egy fél évszázadot.

A komáromi Béla egyébként remeteként, teljes magányban élt még vagy harminc évig. Rákos lett, hónapokig szenvedett, nem bírt meghalni. Végül ápolói üzentek Alíz mamának, hogy írjon pár sort. A mama megtette ezt, Béla felbontotta a levelet, elolvasta és meghalt. A levéllel a kezében temették.

A kisebbik Alíz kamaszkorában rajongott egy erdélyi íróért, akinek olvasta minden sorát, több novelláját betéve tudta. Festő apjánál vendégeskedett egy erdélyi szobrász, aki tudomást szerezvén e rajongásról, összehozta a lányt az íróval. Alíz akkor is gyönyörű volt, aminthogy az ma is, hetvenöt évesen. A találkozás 1948 decemberében történt. 1949 áprilisában meglett az esküvő.

Harminchárom év volt a korkülönbség köztük. Alíz férje három évvel volt idősebb Alíz apjánál, aki persze kétségbeesett, meg akarta akadályozni a házasságot, mire a lány azt mondtam neki: "Nézd, ha én ezzel az emberrel élhetek öt évet, az többet ér nekem, mint ha egy másikkal eltöltök egy egész életet. De ha nem egyezel bele, az se baj, akkor nem megyek hozzá, leszek a szeretője. Választhatsz."

Így lett a frissen érettségizett Alíz főállású írófeleség.

És az is maradt sokáig.

Mint egy országos szavalóverseny győztese bejuthatott volna a színművészetire, de ura nem engedte. Öt éven át el sem mozdultak egymás mellől, szinte ki sem léptek budai lakukból.

De változás azért történt, nem is kicsi.

Az írónak 1945 után mozgalmas évek következtek, sorra jelentek meg könyvei, bemutatták darabjait, nagy irodalmi, társadalmi életet élt, képviselő lett, még miniszternek is kiszemelték egyszer.

Alíz színrelépésemkor jött a fordulat. Az író kegyvesztett lett - no nem Alíz miatt -, szilenciumra ítélték, nem jelentek meg könyvei, nem írhatott a lapokba. Alíz gépelte, indigózta írásait, melyeket segítő szándékú író kollégák, olvasók, ismerősök, rokonok vásároltak meg aztán. Barátok hoztak élelmiszert, tűzifát. Alíz pedig elszegődött raktári - igaz könyvraktári - segédmunkásnak.

Aztán 1953-ban újra fordult a státus; megjelent két könyv és következő évben a férj Kossuth-díjat kapott. Ettől kezdve minden megváltozott, ő is. Egyre "nagyobb" lett, az asszony viszont kezdett lázadozni. Végül, akár csak a mama egykor Komáromba a nagyanyához, most ő költözött vissza a mamához. Elkezdett főiskolára járni, tanítani, és bizony kezdett megbarátkozni más férfiakkal is.

De azért ezek átmeneti évek voltak. A hétvégek, és az obligát, két hónapos székelyföldi nyaralások együtt teltek el.

Aztán 1962 decemberében Alíz megismerkedett Pistával.

Addig, ha voltak mások is, az író volt az első, a legfontosabb, a mindenekelőtt álló. Ettől kezdve új történet vette kezdetét.

Erről már tudtam egyet s mást magam is.

Pista muzsikus volt, egy időben a rádió zenei osztályát is vezette, brácsát tanított sokáig, zenész apánk kollégája, barátja volt, így örököltem őt, őket, mint annyi más lelket.

Alízék sokat jártak nálunk, mi is megfordultunk náluk nemegyszer, nyaraltunk ősi almádi házukban egy egész nyarat, szüleim halála után is gyakran találkozunk, megvizitáltam a halálos beteg Pistát is a végén.

Ültem a vonaton, és néztem a szemben ülő Alízt, aki mesélt, mosolyogva, okosan, szépen, hisz majdnem színész lett, néztem Alízt, akit több mint negyven éve ismerek, és akiről nem tudtam szinte semmit.

Ezért jó néha vonatra szállni.