- Bocsásson meg, uram, de véletlenül megpillantottam, mit olvas. Tudja, én történelemtanár vagyok, s bár mostanság nem tanítok, de változatlanul érdeklődöm a história iránt. Ezek szerint ön is így van ezzel?

- Há-há-hát h-ho-ho-hogy a bü-bü-bü-büdös francba ne érdekelne!

Hoppá, gondoltam, úgy látszik, sikerült beletrafálnom egy súlyosabb logopédiai kóresetbe. Ami azonban, mint megállapíthattam hamar, szerencsére nem jár semmiféle lelki defektussal, gátlásossággal, visszahúzódó attitűddel.

- És, ha szabad megkérdenem, kinek a nevéhez fűződik a történelem legnagyobb lovasrohama?

- Hogy-hogy ki-ki-ki-kinek a ne-ne-nevéhez? Hát a Dzsingiszéhez. A Dzsingisz ká-ká-ká-kán mindenkit überolt. Épp az volt a baba-ba-baj, az volt a baj, az volt a baba-ba-baj.

- Mi volt a baj?

- Az volt a ba-ba-baj, az volt, hogy nem szövetkeztünk Dzsidzsi-dzsi-dzsi... Dzsingisz ká-ká-kánnal. Az volt a baj, az anyját. Mert fölajánlották.

- Kicsoda?

- Hát a Dzsi-dzsi-dzsi-dzsingiszék. Fölajánlották nekünk. A királynak. Na ki is volt akkor... András. Meg a Bé-bé-béla. Hogy fogjunk össze, és menjünk tovább együtt Nyugatnak. Hódítsuk meg együtt a világot. Az egészet. És aztán, ha végeztünk, fe-fe-fe-felezünk. Fi-fi-fi-fi-fififti-fifti. És mi ba-ba-ba-ba-ba-

- ... barmok...

- Úgy va-va-van, ba-ba-ba... nem fogadtuk el. Pedig akkor mi-mi-mienk ehetne Róma, Párizs, Lo-lo-lo-lo-lo-lo...

- London is.

- Az, az anyját! Akkor mi most egy párizsi ku-ku-ku-ku-ku-ku...

- Kupéban.

- Abban a kurva anyját, abban ülnénk. Mert Párizs ma-ma-ma-ma-magyar lenne. És a franciák mi-mi-mind ma-ma-ma-magyarul beszélnének.

- Meg tatárul, uram. Ha már fifti-fifti lett...

- A francokat. A ta-ta-ta-ta-tatárok hülyék voltak. Kemények, de hülyék. Mi-mi-mi-mi me-me-me-meg ke-ke-kekemények is voltunk, mert akkor még azok voltunk, de már oko-ko-ko-ko-sak is. Megvezettük volna a hülye Dzsingizt. Meg, mint sintér a ku-ku-ku-kutyát. A tatárokat átvertük volna. Ők erősek voltak, de buták. Mink meg gyöngék voltunk még, mert az a rohadt kereszténység elvette az erőnket, hogy a rosseb egye meg azt az Estefánt is, mert nem volt az magyar ember...

- Vajk?

- Vajk, az anyja kínja... Vajsz... Vejsz... Hagyjuk ezt...

- Hagyjuk. Szóval a Dzsingisz...

- Mi-mi-mi-mi lettünk volna az ész, mi-mi-mi-mi a pa-pa-pa-pa-papok, a ha-ha-ha-ha-hadvezérek, és akkor a ta-ta-tatatárok úgy elma-ma-ma-magyarosodtak volna, mint a ku-ku-ku-kunok, vagy já-já-já-jászok, vagy a többi hü-hü-hü-hülyék.

- Ha most itt lenne egy jász, az jól pofán verné magát.

- Já-já-já-jász, nincs is már jász. Se ku-ku-ku-kun. Se bö-bö-bö-böszörmény.

- Hogyne lenne. Ott van az a bankár, a Csányi. Ő a legggazdagabb jász. Vagy a Csoóri Sándor. Ő a legnagyobb böszörmény költő.

- Mi-mi-mi-mindegy. Ma-ma-ma-ma-magyarok. De a többi nem. Mert nem fogtunk össze a Dzsingisszel. Pedig felajánlotta. Mi-mi-mi-minden magyar lenne akkor. Minden. És nem lennének azok a szemét franciák. Meg azok a szőrős talpú oláhok se lennének. Meg a marha tótok se lennének. Meg a szemét szerbek se. Mert minden és mindenki magyar lenne. Magyar az Eiffel to-to-torony és magyar a pi-pi-pisai ferde. Magyar ko-ko-ko-losszeum.

- Hát, uram, ezt a Béla rendesen eltoszta.

- Mi-mi-mi to-to-to-basztuk el. El ezt is. Mert aztán is. Aztán a Ferenc Jóska! Hát az meg miért a mu-mu-mu-muszkával fogott össze?

- Hát kivel fogott volna?

- Hát velünk?

- Hát velünk akkor éppen háborúzott. De aztán csak összefogott. Mivelünk fogott össze. És egészen jól is ment a szekér, a közös. Megjegyzem, az oroszokkal együtt voltunk negyven évig. Az oroszok mégsem magyarosodtak el.

- Ke-ke-ke-kevés volt az idő.

- Nem kellett volna kizavarni őket. Ezt is jól eltosztuk.

- Mi-mi-mi-mindent, uram, mi-mi-mindent. Mi-mi-mi-mi mindent eltoszunk. Ezért ro-ro-rohadunk most is itt. Ezen a bü-bü-bü-bü-büdös vonaton... Össze kellett volna fogni. Meg a tö-tö-tö-tö-tö...

- Csak nem a törökkel is?

- No-no-no-no-noná, hogy azzal! A jó édesanyját!

- Végül is estek próbálkozások. Ott van Thököly, például. Aki török soldosvezér lett a végire, szegény.

- Tö-tö-tö-tö-Thököly egy fa-fa-fa-fa.

- Fatális hibát...

- Egy fa-fa-fa-fa...

- Fatális.

- Igen. Hanem egy fa-fa-fa-fa...

- Hagyjuk, uram, most már mindegy.

- Ne-ne-ne-nem mindegy! Nem mindegy! Mert mi mindent eltoszunk! Miért kellett Má-má-má-mátyásnak kijönnie Bécsből. Miért nem ma-mama-maradt ott?

- És akkor ma Bécs is magyar lenne!

- Na-na-na-na-ná! Ha-ha-ha-ha már egyszer ott volt? Ott voltunk. Benne. Bécsben, az anyját!

- De mindez a probléma föl se merült volna, ha összefogunk a Dzsingisszel.

- Pontosan, uram! Ha-ha-ha összefogunk a Dzsingisszel. Pedig felajánlotta. Mi-mi-mi-minden magyar lenne akkor. Minden.

Ekkor megállt a vonat Verőcén. Gyorsan ugrottam és kaptam pakkomat.

- Ne haragudjon uram, le kell szállnom. De annyit engedjen megjegyeznem, hogy attól tartok, maga kicsit többet olvas a kelleténél. És végül a sok tudás összezavarja a fejét. Attól félek...

- Te-te-te-te csak ne félj semmitől fa-fa-fa-faszikám, mert úgy ho-ho-ho-hókon csattintalak, ho-ho-ho-hogy a ta-ta-tarkódon esik ki a az a birka sze-sze-sze-szemed.

- Viszlát, uram, mert még fenn ragadok...

És szedtem a lábamat, mert már megszólalt a kalauz füttyjele odalenn.