Ezen a ponton, amikor a sajnálkozás már-már könnyeket csal a szemekbe, a hivatalos Ausztria és az utca embere egyaránt megálljt parancsol a siránkozásnak, s a szomorú történet más aspektusát kezdi emlegetni. Azt tudniillik, hogy az osztrák identitás e fontos része, a Bécs számára örökre elveszni látszó öt Klimt-festmény az elmúlt hatvan évben jogtalanul ékesítette az Osztrák Galériát. Az elmúlt hét végén szinte hisztériává fokozódott "búcsú" közepette sem szépítette senki ezt a tényt.

Maradt még 22 Klimt-festmény, közülük most az Ádám és Éva, és a Csók lesz a legfontosabb, ám az állandó kiállításon az Osztrák Galériában tudatosan üresen marad az Adele Bloch-Bauer I helye -, jelezve, hogy a mű pótolhatatlan. A kép nélküli keret előtt három kis táblányi takarékosan fogalmazott szöveg magyarázza az ordító hiány okát.

A történetet nehéz röviden összefoglalni: a képeket, annyi más ingó - és ingatlan vagyonnal együtt a nácik elrabolták elüldözött, meggyilkolt tulajdonosaiktól. A fasizmus veresége után a Második Osztrák Köztársaság ártatlanságot mímelve "örökölte" a kincseket, figyelmen kívül hagyva, honnan és hogyan kerültek azok a gyűjteményekbe. Sőt. Művészetért rajongó múzeumigazgatók a háború utáni években az életben maradott tulajdonosoktól a mindenkori kormány támogatásával további remekműveket zsaroltak ki értéktelenebb képek kiviteli jogáért, hogy aztán évtizedeken át az így szerzett "ajándékozási" levelekkel legalizálják a legalizálhatatlant. A kilencvenes évek közepéig erre hivatkozva minden restitúciós igényt elutasítottak. Addig, amíg külső nyomásra Ausztria mégis hajlandónak mutatkozott szembenézni a múlttal.

Az 1998-ban végre elfogadott restitúciós törvény lázas tevékenységet indított el: a múzeumok, a Dorotheum raktáraiban leporolták a műkincsek igazi eredetét rejtő doszsziékat. Kisebb-nagyobb kincsek viszszakerültek a tulajdonosokhoz, illetve többnyire már az örökösökhöz, egyiket-másikat sikerült visszavásárolni, van, ahol máig húzzák az ügyek intézését. Egy minisztériumi vizsgálat szerint az Osztrák Nemzeti Könyvtár állományában még mindig 26 ezer törvénytelenül szerzett objektum van, köztük több értékes könyv, kézirat, jelentős művek első kiadása. És máig tisztázatlan a Leopold-gyűjtemény két Schiele képének sorsa: a Wally portréja és a Holt város lassan nyolc éve a New York-i államügyészség foglya, miután egy ottani kiállításon az örökösök bejelentették igényüket a jogtalanul Bécsben tartott képekre.

A kérdés csak az, miben is reménykedett a Belvedere és Elisabeth Gehrer, a múzeumokért felelős osztrák miniszter asszony? Miért nem tárgyaltak az idős hölggyel, aki ügyvédje - Randol Schönberg, a zeneszerző unokája - révén hét évvel ezelőtt megüzente: örökségére igényt tart, de mindent megtesz, hogy a képek Ausztriában maradhassanak. Maria Altmann akkor még méltányos árról tárgyalt volna, ha az osztrák politikus asszony nem utasítja el gőgösen, "tisztázatlan" jogi helyzetre hivatkozva. Ezt a véleményét egyetlen ügyvéd sem támaszthatta alá, még ha a két Adele Bloch-Bauer-festmény sorsa kicsit eltért is a hasonló történetektől.

Gustav Klimt, a múlt század elejének e zseniális festője 1907-ben és 1902-ben festette a két képet - rendelésre - Adele Bloch-Bauerről. Az akkor 26, illetve 31 éves hölgy a festményeket rövid élete végéig szobájában tartotta, a városi palotában pedig, ahol cukorgyáros férjével élt, további négy Klimttől vásárolt képben gyönyörködhettek a vendégek. Az 1925-ben 43 évesen, influenzában elhunyt hölgy végrendeletében arra kérte férjét, hogy a képeket majd hagyományozza a Belvedere-be. Ferdinand Bloch-Bauernek erre nem volt módja: a nácik még életében minden vagyonát elkobozták, palotájába a halálmeneteket irányító vasúti központ települt (az épület az Elisabethstrasséban ma is az Osztrák Vasút székháza). A festmények a képtárba kerültek, de nem az 1945-ben, svájci emigrációban elhunyt Ferdinand Bloch-Bauer utasítására. A jog szerint Adele 1925-ös végrendeleti kérése nem jelentett kötelezettséget, ezt felülírta Ferdinand végrendelete, amelynek kedvezményezettjei saját gyermek hiányában testvére leszármazottai. Közülük ma egyedül Maria Altmann él, gyermekeivel, unokáival.

A nagy vihart kavart, s érthetetlenül sokáig húzódott ügy még így is megajándékozta valamivel az osztrákokat, akik hiteles képet kaphattak a múlt század elejének szellemi életéről, egy a korabeli felvételekből, Maria Altmann elbeszéléséből összeállított dokumentumfilm jóvoltából. Adele, egy bécsi bankár 1881-ben született lánya az akkori szokásoknak megfelelően hiába szeretett volna egyetemen tanulni - erre nem volt módja. Megteremtette saját "házi egyetemét": férje, a gazdag cukorgyáros teljes támogatásával délutánonként a kor legnagyobb művészei, írói, tudósai látogatták kulturális szalonját. Arthur Schnitzler, Gustav Mahler, Arnold Schönberg, Gustav Klimt volt mások mellett a tudásra szomjazó hölgy tanítómestere, kétségtelen szociális érzékét pedig a későbbi szociáldemokrácia ismert alakjai alakítgatták - köztük Julius Tandler, az orvos, vagy Karl Renner. A 90 éves Maria Altmann elbeszéléséből kiderült, hogy a sejtelmesen szép Adele (Ausztria Mona Lisája, ahogyan emlegetik) nemcsak külsejével érdemelte ki a művészek rajongását: haladó gondolkodása messze megelőzte a kort.

A festmények elvesztése, az egyébként várható, csak éppen rosszul kommunikált bírósági határozat óriási vihart kavart Ausztriában. A kétségbeesett kapkodás első napjai után kiderült: az örökös által megjelölt 248 millió eurós vételár kifizetése költségvetésből elképzelhetetlen (az osztrák állami múzeumok összesen 70 millió eurót fordíthatnak évente vásárlásra), s a különböző ötletek - szponzorok bevonása, esetleg valamilyen banki befektetési konstrukció - nem váltottak ki túl nagy lelkesedést. Ráadásul az elővételi jogot Maria Altmann csak az Osztrák Köztársaságra vonatkoztatta.

A későn, csak a kilencvenes évek elején megkezdett, s azóta is igencsak apránként, s vonakodva adagolt szembenézés a múlttal ritkán jelenik meg ennyire kézzelfogható és fájdalmas formában. A Klimt-képek kényszerű visszajuttatása a csúcspont, de ezzel nincs vége a történetnek. Összesen még 20 ezer ügy vár elbírálásra: a kérvényezők jogtalanul bitorolt kisebb-nagyobb tárgyat, vagy éppen ingatlant követelnek vissza. A legnevezetesebb esetek közé tartozik a Munch-kép ügye: erre Alma Mahler-Werfel unokája tart igényt. Előbb utóbb dönteni kell a két Schiele-képről, s arról, kit illeti Amelia Zuckerkandl portréja, a hatodik Klimt-festmény az egykori Bloch-Bauer-gyűjteményből. Az esetek eltérőek, sokszor egyértelmű, hogy az utolsó tulajdonos nem vétkes. Rudolf Leopold például később és törvényesen jutott a Schiele-képekhez. Ez azonban nem mentség, a tulajdonviszonyokat rendezni kell. A Klimt-képekről született döntőbírósági ítélet valószínűleg felgyorsítja az ügyeket. Tisztázatlan kérdés így is marad: hogy például a csökönyösségével kimutathatóan kárt okozó Elisabeth Gehrer miniszter asszonyt mi tartja bársonyszékében.

Bécs, 2006. február