Bár szorgalmasan olvasom a magyar lapokat, eddig még sehol sem találkoztam az Amerika elleni terrortámadásról szóló tudósítások és elemzések között az öngyilkos mozlim merénylők feltételezett vezetője, Mohammed Atta imájával, amelyet "szellemi végrendeletének" is neveznek. Pedig Mohammed Atta kegyes szavai éppoly megdöbbentőek, mint maga a tömeg- és önpusztító merénylet: "Akik halotti virrasztást tartanak, azok Istenre gondoljanak, és azért imádkozzanak, hogy az angyalok közé kerüljek." "A hozzátartozóim, akik itt maradnak, legyenek istenfélők, és az élet semmiféle csábítása ne tévessze meg őket - ehelyett imádkozzanak Istenhez, és legyenek erősek a hitben." "Szórják be a testemet háromszor földdel, és ezt mondják: �Porból lettél, por vagy, és ismét porrá leszel. A porból pedig új ember születik majd.' Azután szólítsa mindenki Isten nevét, és tanúsítsa, hogy mozlimként, az Isten vallása iránti hűségben haltam meg. Akik részt vesznek a temetésemen, könyörögjenek mindnyájan bűneim bocsánatáért."

E szavakban kétségtelenül igazi vallási érzelmek nyilvánulnak meg. És ezt mi, keresztények sem tekinthetjük jelentéktelen mellékkörülménynek, csupán azért, mert egy tömeggyilkos az iszlám és nem a kereszténység nevében érez magában elhivatottságot arra, hogy szörnyű tettét véghezvigye. E vallási indíttatású terror azért érint bennünket is mélyen, mert az egyetlen Isten és Atya, ég és föld Teremtője szólította nevén a terrorista Mohammed Attát is. Mit árul el ez a szörnyű tett a mi vallásosságunkról, a mi istenfelfogásunkról is? És miért oly megrázó a mi hitünk szempontjából is a mozlim terroristák mély vallásossága? E kérdéseket nem hessegethetjük el azzal, hogy fanatikus őrültekről és vallási tébolyról beszélünk. Hogyan tudja valaki egy és ugyanazon a nyelven a legfennköltebb módon dicsérni is Istent, és a legelferdültebb tetteket is kigondolni?

Ezen a ponton mintha cserbenhagynának bennünket a jól ismert vallási és teológiai magyarázatok, amelyek a kérdést, hogy miképp egyezethető össze a mindenható Isten szentségével és jóságával a világban tapasztalható irtóztató mennyiségű rossz, szenvedés és bűn, az ember szabad akaratával próbálják megválaszolni: minden egyes egyén, úgymond, szabadon választhatja a jót is meg a rosszat is. Csakhogy a mozlim terroristák nem a rosszat, hanem a jót akarták tenni - mégpedig a szentséges Isten színe előtt. Azt képzelték, hogy ők szent harcosok, akik a kötelességüket teljesítik, és Isten akaratát hajtják végre. De hogyan tud ily tragikus tévedésbe esni a lelkiismeret, amely "Isten szava"? Hogyan engedheti meg Isten, hogy ezzel az "áhítattal" rohanjon a vesztébe az ember?

Az amerikai tömeggyilkosok nem közönséges bűnözők voltak, hanem - hitük szerint - "Isten harcosai", akik merényleteiket és gyilkosságaikat az igaz iszlám nevében vitték végbe. Isten nevével az ajkukon mentek önként a halálba, és - meggyőződésük szerint - rögtön utána a paradicsomba. De hogyan jöhet létre ilyen vallási őrület?

A szeptemberi amerikai terrortámadásnak a vallással való összefüggését komolyan kell venni, de nemcsak az iszlám világban, ahol kétségkívül milliók rokonszenveztek és rokonszenveznek a "nagy Sátán", azaz az Amerika elleni harccal spirituális-vallási értelemben. Annak ellenére, hogy az Egyesült Államok elleni terrortámadást elítélte mind a kairói Al-Ahzar egyetem, a szunnita iszlám legfelső vallási és erkölcsi instanciája, mind pedig Mohammed Hatami, a síita Irán államelnöke.

A szeptemberi merénylet vallási kihívásnak bizonyult az erősen elvilágiasodott nyugati országok számára is. Mintha egy régóta érintetlen vallási húrt pendített volna meg a terrortámadás: egyszerre mindenütt megteltek a templomok, a zsinagógák és a mecsetek.

Már szeptember 11-én este ezrek gyűltek össze például Berlinben és sok más német városban is, hogy fáklyás menetben templomokba vonuljanak és imádkozzanak a terror áldozataiért és tetteseiért. Másnap Berlinben, a katolikus Szent Hedvig-székesegyházban tartották meg a német kormány és a szövetségi parlament ökumenikus emlékező istentiszteletét, amelyen sok politikus és az összes fontos állami méltóság részt vett, miközben berliniek ezrei teljesen betöltötték a dóm előtti teret. Hasonló istentiszteleteket tartottak az egész keresztény világban. A szeptember 11-ét követő vasárnapi miséken Németországban minden plébánián imádkoztak az áldozatokért és tettesekért.

Érdekes és figyelemre méltó jelenség, hogy a mozlim fanatikusok merénylete az Egyesült Államok ellen mintha felébresztette volna a szekularizálódó nyugati világban több mint háromszáz éve elalvóban lévő vallási érdeklődést. Hadd emlékeztessünk arra, hogy az iszlám nemcsak azért utasítja el a nyugati világot, mert Nyugaton az újkorban száműzték a vallást a közéletből (mellesleg a katolikus és a protestáns vallás harcai, főképp a harmincéves háború miatt), és Isten és a vallás helyett az emberi észre, felvilágosult egyének eszes szerződésére próbálták és próbálják alapozni az állami életet. Hanem azért is, mert a nyugati világban egyre többen ócsárolják és vetik el teljesen a vallást mint "tudománytalan babonát", mint olyasvalamit, ami alkalmatlan arra, hogy hitelt érdemlő módon értelmet adjon az emberi életnek.

Persze egy kérdés az, hogy egyénenként hányan tartják a nyugati világban fölöslegesnek a vallást. És más kérdés, vajon valóban úgy áll-e a dolog, miként az ateisták gondolják, hogy ti. a modern társadalomnak már egyáltalán nincs szüksége vallásra. Világos és egyértelmű választ adott erre a kérdésre Hit és tudás című beszédében néhány hete Jürgen Habermas, napjaink legnagyobb német filozófusa, amikor a frankfurti könyvvásáron átvette a német könyvkereskedelem békedíját (amelyet tavaly Esterházy Péter, néhány éve pedig Konrád György kapott meg). Habermas szerint a modernitás lényege nem a vallás lerombolásában és trónfosztásában áll: végzetesen félreértik a felvilágosodást, akik így fogják fel a modernitást. A vallás Habermas szerint nem magánügy. A szekularizációnak nem az a feladata, hogy megsemmisítse a vallást, hanem hogy újból képessé tegye feladatának betöltésére a tudományos civilizációban. Ez persze feltételezi a vallás gyökeres átváltozását. "Azt a munkát, amelyet a vallás végzett el a mítoszon, a posztszekuláris társadalom most magán a valláson folytatja. Persze nem azzal a felemás szándékkal, hogy ellenséges módon ugyan, de mégis elfogadja a vallást, hanem a saját érdekében. A posztszekuláris társadalomban ugyanis a vallás segítségével csökkenthető az alattomosan növekvő entrópia: az élet értelmében való hit gyengülése. E hit erősödése elsőrendű érdeke e társadalomnak, mert a társadalom számára csak szűkösen rendelkezésre álló erőforrások egyike éppen a hit az élet értelmében."

A díj átvételekor mondott beszédében Habermas megindító szavakkal ecsetelte annak a vallásnak a jelentőségét, amely nem süllyed bele idejétmúlt gondolkodási módokba, hanem "szekuláris vallásosságként" kapcsolódik az új korszakhoz. Habermas többek közt arról beszélt, hogy napjainkban a szeretet és a szabadság fogalmaival lehet új szellemben körülírni és értelmezni az ember istenképiségét, amelyről a Biblia beszél (I. Mózes 1,27).

Habermas szerint alapvető ez a társadalom számára is. "Nem létezhet szeretet ismeret nélkül, amely egy másikban lakozik, sem szabadság a másiknak az elismerése nélkül." A felvilágosult észnek, amely hajlamos minden életterület veszedelmes eldologiasítására, a közszférában is vallásilag alátámasztott perszonalizmusra van szüksége. "Az egymás kölcsönös elismeréséből szövődő társadalmi kötelék nem oldódik fel a szerződésnek, a racionális választásnak és a haszon maximalizálásának a fogalmaiban."

Egy demokratikus-szekuláris táradalomnak tehát, amely a társadalmi lét legfontosabb kérdéseiben kommunikatív módon keresi az egyetértést, tekintettel kell lennie mindegyik társadalmi csoportra, a vallásosakra is, a vallásnak pedig a maga részéről ebben a forgatagban kell a szerepét betöltenie. Anélkül, hogy elveszítené legsajátabb kincsét, a vallás bátran részt vehet a társadalmi kommunikációs folyamatokban. A vallás modernizálódásának három területét nevezte meg Habermas: "A vallási tudatnak először is fel kell dolgoznia a találkozást más felekezetekkel és vallásokkal, ami számára kognitív disszonancia. Másodszor el kell fogadnia a tudományok tekintélyét, minthogy ma a tudományoké a világról való tudás monopóliuma. Végül a vallásos tudatnak rá kell hagyatkoznia a profán morálon alapuló alkotmányos állam premisszáira."

A kereszténység, szoros kapcsolatban a felvilágosodás keletkezésével, már vagy háromszáz éve erre az útra lépett, a katolikus egyházban pedig végérvényes fordulatot hozott a II. vatikáni zsinat (1962-1965). De mi van az iszlámmal, a judaizmussal, a buddhizmussal és a modern kor úgynevezett új-ezoterikus vallásaival? Ezek egyelőre még aligha tesznek eleget a "szekuláris vallásosság" Habermas-féle követelményének.

Szekuláris vallásosságon Habermas egyfelől az ész, a felvilágosodás és a tudomány, másfelől a hit és a vallás kibékülését érti. Mert szerinte nem a lényegükből, hanem esetleges történelmi körülményekből következik ezeknek az újkori nyugati kultúrára jellemző ellentéte. Kibékülésük, "a szekuláris vallásosság" azért lehetséges, mert a tudomány, önfelfogása szerint, nem illetékes arra, hogy a valóság, a lét egészéről, s benne az ember helyéről és rendeltetéséről beszéljen: Habermas szerint e funkciót évezredek óta a vallás töltötte be, és annak kell betöltenie ma is. De nem úgy, mintha nem születtek volna meg a modern tudományok, és nem lett volna felvilágosodás, hanem a kor követelménye ma az, hogy a vallások a felvilágosodás és a tudományok eredményeivel összhangban beszéljenek a végső, nagy kérdésekről: arról, hogy milyen a végső valóság, és hogy mi a dolga az embernek a világban.

Beszédében Habermas nemcsak a vallás modernizálódásának szükségességével foglalkozott, hanem azzal a sok-sok irányzattal is, amelyeknek a képviselői napjaink Németországában le akarják járatni a vallás minden formáját - azzal, hogy azokat ésszerűtlennek és ezért alkalmatlannak minősítik a modern társadalom számára. Habermas hangsúlyozza, hogy a "szekuláris vallásosság" kialakulása szemléletváltást igényel mind a vallásos, mind a nem vallásos emberek részéről. Országonként más-más változást - tehetjük hozzá. Németországgal ellentétben Magyarországon ma sem az oktatás, sem a politika, sem a tudományok, sem a művészetek, sem a hírközlés világában nem működnek a vallásokat nyíltan becsmérlő irányzatok. Magyarországon ma inkább az egyházaknak kellene felvilágosulttá válniuk ahhoz, hogy a fejlődés elindulhasson a Habermas által kívánatosnak tartott irányban.

Habermas szerint létezik harmadik út vallástalan elvilágiasodottság (szekularizmus) és vallási fundamentalizmus között, úgy véli, és a muzulmánok vallási terrorja ráirányíthatja a figyelmünket a legközelebbi jövő elkerülhetetlen társadalmi feladatára: hogy el is induljunk ezen a harmadik úton. A nyugati társadalom az újkorban esetleges körülmények hatására keveredett bele hitnek és tudásnak, észnek és vallásnak szerencsétlen és szükségtelen ellentétébe. Az elvilágiasodott (szekularizálódott) világ elleni vallási gyűlöletet Habermas szerint akkor oldhatjuk fel, ha végre fölülemelkedünk ezen az ellentéten. Mégpedig úgy, hogy a felvilágosodás vívmányairól sem mondunk le, és a vallás követelményeinek sem fordítunk hátat.

Endreffy Zoltán
filozófus