Nincs irgalom!" Ezt írja Kálnoky László, és amikor belenézek a kor híreibe, a számunkra érthetetlen játszmába, megértően hajtom le a fejemet. Lehet, hogy már le is vettek minket, csak még nem tudunk róla. Jó ezen elgondolkodni akkor, amikor két tettvágyó hadvezér robog seregeivel egymás felé, s mi annyian Pierre Bezuhovként tétován, rövidlátón pislogunk: mi lesz itt?

Mondhatnám persze, hogy a politikai elemzők gyanúsan egyetértenek abban, hogy a két had egyenlő erejű, a hadmozdulatok egymást tükrözik, s a két vezér lélekállapotától s a beláthatatlan véletlenektől függ, mi lesz a csata végkimenetele. De mintha kételkednénk abban, hogy akár a győztes képes kormányozni a megszerzett földet, akár a vesztes tudná, hogy mit tesz vereség esetén. Különösen kínos ez akkor, amikor tudjuk, hogy az ítéletnek van határnapja, 2006. szeptember 1-je, amikor Magyarországnak színt kell vallania Európában és a világban, hogy mit akar tenni a jövőben.

Elkezdtem visszafelé számlálni e naptól, amikorra el kell készülnie egy hiteles konvergenciaprogramnak, amelyet hiteles kormány hiteles pénzügyminiszterének kell képviselnie. Se az Európai Unió, se a pénzpiaci elemzők, se a hitelminősítő szervezetek nem várnak tovább, és nem érdeklik őket a magyaros magyarázatok: nem én voltam, ő volt, nemcsak én csinálom így, más is így tesz Európában, a magyar modell más és jobb, mint az európai modell, mit képzel Európa, az unión kívül is van élet. Nincs irgalom, nincs protekció. A Nagyvilág nevű ismert ismeretlen ránk emeli rideg tekintetét. Ennyi? Ennyi. Nem hangzik el fenyegetés, nem kezdődik alkudozás. Csak a számítógépeken jelenik meg némán és kíméletlenül a forint végtelen szánkázása lefelé. Nincs kit felhívni. Az Úristen nincs otthon. A Nagyvilág nem hív vissza. Emlékszik valami Kádár Jánosra 1982-ből, őt se hívta vissza hetekig. És a mi politikusaink ugyanúgy meg fogják érteni, mint Kádár és egész politikai bizottsága, milyen az, amikor a pénzpiacok megindulnak. Tiéd lehet az ország, csak moccanni se tudsz. Ígérhetsz, fenyegethetsz, sírhatsz, nevethetsz - nincs tovább.

Visszaszámlálok tehát e vidám naptól, s eddigi tapasztalataim szerint úgy értékelem, hogy legalább másfél hónap megfeszített munkára van ahhoz szükség, hogy egy szakmai csapat pontosan formába öntse és hitelessé tegye a már korábban eldöntött programot. Július közepétől augusztus végéig csak azon kell dolgozni, hogy a korábban már stratégiailag eldöntött változtatásokat milyen keretbe, hogyan lehet beleönteni. Ekkor tehát már szilárdan állnia kell egy szakmailag elfogadható Pénzügyminisztériumnak, amely tisztában van a valós számokkal, e számokat képes összerendezni, s képes a kettős költségvetésből - a kihelyezett, rejtett tételekből, a sajátos hitelezési gyakorlatból - európai költségvetést varázsolni.

Ahhoz, hogy a pénz technikusai dolgozni tudjanak a végrehajtáson, előbb dönteni kell. Nincs ok a nyugtalanságra, hiszen valamennyi fél ígéri, hogy azonnal nekilát átalakításoknak és reformoknak. Miért nyugtalankodom mégis? Mert se Bizáncban, se Rómában nem folyik munka, nem látok titkos vagy nyílt csapatokat számítások, alternatív megoldások fölött görnyedni, egymással vitatkozva döntéseket előkészíteni. Semmi baj, állítja a jelenlegi pénzügyminiszter, fiókjában már ott egy papír, amelyre pontosan le van írva, mit kell tenni. Ha ez igaz, és ennyire könnyű, miért nem tették eddig? Bizonyosan Orbán Viktor fiókjában is ott a papír, és csak azért mond anynyi "érdekes" gazdaságpolitikai ígéretet, mert elvesztette a fiók kulcsát, nem tudja, mi áll a papíron. Komolyan azt képzelik, hogy mindaz, amit nem csináltak meg reformokban 1997 óta, azt most Ismeretlen Ismeretlenevics bátyuska vezetésével, Bürokrat Bürokratova mátuska segedelmével egy hónap alatt kidolgozzák, hogy azt a költségvetési megszorítást, amit nem mertek eddig véghezvinni, két hét alatt összehozzák, és pártjuk, választóik torkán eredményesen lenyomják? S vajon elkezdtek-e titkon egyezkedni, hogy bárki győz, a vesztes nem fogja akadályozni a szükséges és nélkülözhetetlen reformokat? (Honnan tudnád: a titok azért titok, hogy ne tudjunk róla. De félek, a titok az, hogy nem állunk szóba egymással.)

Megértem én, hogy vezérek vannak mindkét oldalon, akik egy személyben mindenhez értenek. Egyik ujjukon a pénzügyeket, másikon az egészségügyet, harmadikon a közigazgatást, negyediken az oktatást, ötödiken az európai ügyeket pörgetik szédítő sebességgel. Ámulok és bámulok. De nem kellene mégis valaki, aki ért a pénzügyekhez? Amikor 1998-ban az elemzők a mindentudó Orbán háta mögött meglátták Urbán Lászlót, reménykedni kezdtek, nem lesz nagyobb baj, és hasonlóképpen fellélegeztek, amikor 2002-ben László Csaba magyarázta el, hogy mi lesz a költségvetéssel. Engem megnyugtatott, hogy nem Medgyessy miniszterelnök fogja egymagában megoldani az egészségügy átalakítását, hanem Csehák Judit, és bíztam abban, hogy Bárándy Péter hozzákezd az igazságszolgáltatás nehéz ügyeihez. 2006-ban két politikust látok egymással birkózni, akikről sajnos csak annyi derült eddig ki, hogy mindenhez értenek.

Hogyan lesz ebből működőképes kormány? Bármilyen furcsa, Magyarországon nem elnökválasztás, hanem parlamenti választások lesznek. A parlamentnek azonnal dolgoznia kell, s mindenekelőtt egy olyan kormányt állítani, amely azonnal képes nemcsak működtetni, hanem átformálni Magyarországot. Látják maguk előtt a kormány tagjait? Tudják, hogy kikből lehetnek pénzügyminiszterek, akik másnap, a hivatalba lépve, nemcsak azt tudják, mi hol van, hanem azt is, mi hol legyen? Látják a reformokon dolgozó egészségügyiminiszter-jelölteket a jobb- és a baloldalon? Látják a reformok fő elemeit? Arcokat és programokat akarok! Merkel és Blair nem magukban és nem a televízióban kormányoznak. Nem érdekel, hogy a nép érti-e, vagy népszerű-e előtte a program. A választások után azonnal csak úgy lehet kormányozni, ha már most tudjuk, hogy kivel, mit és hogyan akarnak.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogyan lehet visszaszívni ezermilliárdos ígéreteket két hét alatt. Hogyan lehet hitelesnek maradni a választó előtt, ha nem teljesít valaki. S hogyan a Nagyvilág előtt, ha teljesít. Világgá futnék, de ez a mi országunk. Addig szóljunk, amíg lehet. Ne mondják, hogy nem figyelmeztettük őket. Annak tudatában tegyék, amit tesznek, vagy inkább nem tesznek, hogy tönkrezúzhatnak egy országot, amely ezt nem érdemelte.

Nincs irgalom. "Gondolom, / hasonlóképpen végezzük mi is / a századvég szalonjában vagy egy / isten háta mögötti állomás / várótermében vagy a csatatér / tömegsírjában, fanyar krónikások, / kik nem vagyunk elég erősek, útját / elállni a vesztükbe rohanóknak."