Micsoda szerencse, hogy vagy másfél évszázaddal ezelőtt annyi csapás zúdult szegény Dosztojevszkijre! Egyik folyóiratát betiltották, a másik csődbe ment. Aztán pusztító szenvedélye, a hazárdjáték. Váltók, kötelezvények, kíméletlen hitelezők, családi bajok. Remekművét a gyors pénzszerzés szándékával írta. Mondhatni, kénytelenségből. Tárcaregénynek, majdnem-ponyvának szánta, a pétervári félalvilág, kocsmák, utcák, lepusztult bérházak, részegesek, megalázottak krónikájának. Csakugyan bűnügyi történet: egy kimaradt egyetemista, Raszkolnyikov meggyilkolja a beteg, ronda, gonosz uzsorás vénasszonyt, s mert véletlenül ott van, együgyű, esetleg, jólelkű húgát is, hogy ne maradjon tanú. A baltás gyilkosnak gondosan kidolgozott eszméi vannak. A kivételes ember (magát annak tudja) nemes céljai érdekében ölhet is. Milyen ismerős nekünk ez a véres világmegváltás! Mit számít egy aljalény, egy féreg, ha jó ügyek érdekében pusztítjuk el? Most kezdődik az igazi dráma, a tettes pokoljárása. Bűntudat emészti? Dehogy. Inkább a kétely, hogy mégsem kivételes ember. Retteg, szorong, hogy minden kitudódik, hogy nem használhatja, amit elrabolt. Ébren, álmában, hagymázas képzelgéseiben, emésztő lázban újra és újra átéli története minden mozzanatát. S azt is, ami majd ezután következik. Gondolatban és valóságosan is vissza-visszatér a gyilkosság színhelyére, kényszeresen megismétli akkori mozdulatait. Leplezni igyekszik a bűntettet, de az minden szavába beletolakszik. Mindenkiben agyafúrt ellenséget lát, minden mondatban valami célzást, minden pillantásban alig titkolt vádat. Érzések, sejtelmek, csalóka gondolatok, félelmek, remények gubancában vergődik. Mi pedig egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már nem is a vérbe fagyott áldozatokat szánjuk, hanem a nyomorult gyilkost. Mert akár nemes jellemnek, érzékeny léleknek is mondhatjuk. Kívánjuk neki, mozduljon meg végre benne a lelkiismeret, vállalja az eljövendő hosszú szenvedést, hogy cserébe megkapja a feloldozást. Kezdettől tudjuk, tudata mélyén tudja ő is, hogy nehéz küzdelme csakis vereségbe torkollhat. Feszült belső dráma, belső, de vannak külső rendezői is. Leginkább az első pillantásra köznapias, jelentéktelen, már-már nevetséges vizsgálóbíró, bölcs ismerője a lélek minden redőjének. Mintha csak nyájasan társalogna, szórakozottan fecsegne, s aztán váratlanul megvillanó logikája, cáfolhatatlan okfejtése bekeríti, egyre szűkebb térbe szorítja a gyilkost. Neki köszönhető, hogy a különféle csapdákba esett diák végül mégis rálép az elfogadott szenvedés, a megtisztulás útjára. Meg egy csúnyácska, majdnem kamasz utcalánynak, aki áratlanságával, sugárzó belső szépségével mintha a bűntudatot, a megbánást, a megigazulás vágyát is felébresztené benne. Micsoda írói nagyság kellett hozzá, hogy úgy állítson elénk, láthatóan, tapinthatóan, sok száz oldalon keresztül ennyi testi-lelki nyomorúságot, hogy mire az utolsó laphoz érünk, csak a megváltó, feloldozó katarzis marad meg emlékezetünkben.

Orosz István ex librise