Amikor a Komló, a Dorog, a Stécé NB 1-es volt, no meg Albert, Bene, Káposzta, Karába volt a sztár, akkor együtt töltögettük ki a tabellát, vezettük az állást, számon tartottunk győzelmet, vereséget, döntetlent, gólarányt gondosan.

Én, aki Magyarországon élek, természetesen már régen megundorodtam a focitól, János azonban, aki Európában él, nagy rajongó ma is.

Ő rendszeres meccsjáró, a világ minden pontján volt már meccsen, Brazíliában, Argentínában is, Rómában pedig természetesen nemegyszer, hisz Róma Zürichtől csak egy ugrásra van.

Én néha lemegyek Verőcén a pályára, és drukkolok a hazaiakért, no meg azért, ne essen sok cigányozás.

Unokatestvérem nem csupán meccsre jár, de totózik is. Sajátos fajtáját űzi a sportfogadásnak. Itt ugyanis nem a győztest kell eltalálni, hanem azt, mely meccsek érnek döntetlennel véget. Négy vagy öt ország bajnokságából szerepelnek mérkőzések a szelvényen, képzelhetni, hogy hétvégeken János nem unatkozik soha, no meg környezetének sincsen túlzottan terhére; péntek délutántól vasárnap estig kis telefonjával félóránként rákapcsolódik a világhálóra, és izgatottan lesi az eredményeket, amelyeket gondosan rávezet a mindig nála lévő hosszúkás, az egykori kutyanyelvre emlékeztető tipp-papírra.

Már pénteken jelezte, hogy vasárnap meccs lesz, megyünk.

Szombaton egész nap ömlött az eső, ezért János úgy döntött nem vesz elővételben jegyet, mert nem emlékszik rá, van-e a római olimpiai stadionnak teteje - mint másnap kiderült, van egyébként -, és ha vasárnap is esik, akkor lemondunk a meccsről.

Vasárnap nem esett, fölkerekedtünk tehát időben.

Megálltunk a Tevere partján a megfelelő buszjárat megállójában, és ott álltunk több mint fél órán keresztül.

Én ezt a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, vasárnap kora délután volt, nem járt semmi se, miért pont a busz tette volna azt.

János azonban meglepődött. Először aznap, de nem utoljára.

Gondolta ekkor, fog egy taxit. Én meg gondoltam, nem fog fogni. És nekem lett igazam; azon a vasárnapi kora délutánon a Tevere partjára szabad taxi még véletlenül se tévedt.

Visszabandukoltunk hát a Via Giuliára és az Akadémia áldozatkész munkatársnőinek segedelmével odarendeltünk egy kocsit, amellyel aztán elindultunk az Olimpiai Stadion felé.

Közben azonban vészesen múlt az idő. Ráadásul a cél felé közeledve mind nagyobb és nagyobb lett a forgalom, s ennek megfelelően mind lassúbb lett a haladás tempója. Végül ez a lassulás teljes megállásba torkollott.

Kiszálltunk hát a dugóba szorult kocsiból, és gyalog szaporáztunk tovább. Hogy jó helyen járunk, és hogy már nem is oly messze tán, azt a velünk egy irányba mind sűrűbben rajzó kék sálas, kék sapkás, kék zászlós férfiak jelezték. Tíz perccel a meccs kezdete előtt oda is értünk az impozáns stadionhoz. Láttuk, hogy annak földszintjén rengeteg pénztárkuckót képeztek ki a lelkiismeretes tervezők annak idején; több száz kis ablak is volt ott körbe-körbe. De olyanra közöttük, mely ne bezárva vakoskodott volna, bizony egyre se leltünk.

A stadionban a benne épp kezdődő meccsre nem árultak jegyet.

János most már nagyon meglepődött. Ő nincsen ahhoz szokva, hogy neki ne működjön valami. Én viszont egyre otthonosabban éreztem magam.

A sűrűn tenyésző rendőrök egyikéhez fordult. A carabinieri elmutatott a stadiontól a város felé: arra lehet jegyet kapni tán. Igyekeztünk hát elfele, hatalmas placcon, parkon vágva keresztül, mindegyre távolodva a zúgó arénától, loholtunk újabb és újabb rendőröket kérdezve, akik mind kijjebb és kijjebb irányítottak minket. Már legalább másfél kilométerre voltunk a stadiontól, átkeltünk egy széles úton, és beértünk egy, az ötvenes években épült, igen sivár kőbányai lakótelepre.

Itt megkerültünk egy hatalmas blokkházat, amelynek a legeldugottabb szegleténél szépen sorban vagy ötven ember álldogált. Itt, egy kis sötét kucokban árultak jegyet a meccsre. Amely azokban a percekben vette kezdetét. Én még életemben ilyen ideges unokatestvért nem láttam, mint amilyet akkor ott.

Ráadásul a sor igen lassan haladt, és ennek oka is kiviláglott hamar. A római Olimpiai Stadionba a jegy névre szól. A bilétát vásárolni óhajtó szurkoló adatait pedig egyetlen egy derék, ám teljesen süket bácsika pötyögi bele a számítógépbe, amellyel láthatóan nemrégiben barátkozott meg, de nem nagyon.

Természetesen római nem itt vesz jegyet, ide csak tájékozatlan, nem idevaló, külhoni téved. Az is csudák csodájára. A pultnál odabenn egy rasztás fekete magyarázott, mögötte egy hindu állt, őutána egy japán jött, majd egy finn, majd mi, Blum and Bächer. De a mi nevünk volt messze a legegyszerűbb.

Képzelhetni, milyen tempóban folyt a regisztráció.

A japán és finn futballrajongókkal folytatott kuzeni konzultáció során kiviláglott továbbá az is, hogy a jegyvásárláshoz valamiféle személyi okmány is szükségeltetik. Na, most én ilyest csakis otthon, a lakásban tartok magamnál, utcára lépve sem hazámban, sem külhonban soha; tapasztalatból tudom ugyanis, hogy a lakásból kivitt személyi okmánynak két sorsa lehet csupán: vagy ellopják, vagy magunk veszítjük el azt. Úgyhogy soha hivatalos papírt nem tartok magamnál, én autót nem vezetek, ha pedig valami hivatalosság engem próbálna elvezetni, nem emelnék kifogást; nekem teljesen mindegy, hol vagyok, és hogy mit írok meg.

János azt javasolta, hogy én ne menjek be a jegyvásárlás helyszínéül szolgáló kucokba, majd ő megpróbál a maga papírjaival jegyet venni nekem is.

Ez, ki tudja hogyan s miképpen, végül is sikerült neki.

Ügettünk vissza a messzi stadion felé.

János nem jutott szóhoz a megpróbáltatások után sokáig, én viszont azon lepődtem meg, hogy nem késtük le a meccs kezdetét. Ugyanis az késve indult. Mint kiderült, rasszizmusellenes demonstráció zajlott előtte. János, aki a reggeli római lapokat már átböngészte, elmondotta aztán, hogy az olasz bajnokságban játszó megannyi fekete bőrű futballista megunta, hogy pályára lépve a talján szélsőpolgári körösök harsány huhogásba, makogásba kezdenek. Az idegenlégiósok kijelentették, hogy elhagyják az olasz csapatokat, ha nem száműzik a lelátóról a nácizmust.

És erre száműzték.

Mikor helyünkre fölkapaszkodtunk, a hangosbeszélő és a fényújság éppen hívta föl a figyelmet nyomatékosan, hogy a leghalványabb rasszista megnyilvánulásnak a mérkőzés azonnali berekesztése lesz a konzekvenciája. Nem is volt ilyes nyilvánulás semmi. Meccs volt, jó, a Lazió játszott a Sienával, öt gól esett, az utolsó percben a Lazio kapusa, a válogatott Peruzzi egy autogolt is belekotort saját kapujába, de meg lett neki bocsátva, mert három kettőre mi győztünk.

Jól elvoltunk, János ötpercenként elővette telefonját, és izgatottan regisztrálta a svájci és a német bajnokság döntetlenjeit, én pedig figyeltem a publikumot. A lelátón béke honolt, sok aszszony és gyerek is ült köröttünk, egész családok jöttek, mert itt még jöhetnek meccsre ki. Általában az olasz drukker folyamatosan kommunikál, és leginkább meg van döbbenve, ilyet ő még nem látott, ilyet ő még elképzelni sem tudott, ami éppen megtörtént odalenn a gyepen. De ha hazai gól esik, minden meg van bocsátva, és el van felejtve, a családtagok felugrálva, ordítva ölelgetik át egymást, de sokan a mellettük ülő idegent is szájon csókolták ilyenkor.

A jobboldali csapatnak aposztrofált Lazió legjobbja egyébként - dagadt is János keble a büszkeségtől - egy svájci válogatott volt, bizonyos Behrami, aki - kell-e mondani - amúgy albán, az albánokról pedig tudjuk mi, ugye, hogy legtöbbjük vagy török, vagy janicsárként elhurcolt szegedi fiúnak leszármazottja.

Visszafelé elmentünk az obeliszk alatt, amely öles betűkkel dicsőíti a Ducét. Kérdeztem unokatestvéremet, vajon annak idején, az amerikai, francia, angol, uram bocsá szovjet olimpiászokat nem zsenírozta ez a rusnya monunent? János erre elmondta, hogy húsz éve ugyanezt megkérdezte egy olasz kommunista barátjától, mire az csak megvonta vállát: "Miért? Mussolini talán nem volt?"

Lazio-játékosok öröme a római olimpiai stadionban