A dolgoknak sterilen demokratikus nézetében ez üdvös fejlemény, mivel az új palesztin törvényhozás reprezentatív módon juttathatja kifejezésre a Gázában, illetve Ciszjordániában élő palesztinok politikai rokonszenveit. A palesztin hatóság (kormány) túllépve az Arafat-érán, amikor minden a vezér és az ő el-Fatahjának hűbérbirtoka gyanánt funkcionált, vérátömlesztést kap. Ami mellesleg ráfér, mert az idők folyamán sikerült a tehetetlenség és a korrupció ikerjelképévé kinőnie magát.

Csakhogy a Hamasszal van egy kis probléma. Tevékenységében ugyanis eddig körülbelül egyforma súllyal szerepelt a jótékonykodás, szociális gondoskodás (befelé) és a terror (kifelé). A Hamasz, amelynek alapokmánya Izrael állam lerombolása mellett tesz még ma is hitet, nem illik bele a béketeremtésnek abba a keretébe, amelyet az ENSZ, az Európai Unió, az Egyesült Államok és Oroszország abban a bizonyos "úti tervben" lefektetett. A Hamasz "katonai szárnyának" vezető figuráit az izraeliek épp oly következetesen irtják ma is, mint tették mindig.

Egyvalamit azonban ugyanők nem tehetnek meg. Nem választhatnak képviselőket a palesztinok helyett. Kénytelenek szembenézni azzal, hogy a nyomorgó, elárvult palesztin nép jelentős hányada valami újat - a közpénzekkel való átlátható gazdálkodást, rendet és törvényességet, békességet, jobb életet - akar, és ezért a Hamaszra fog szavazni. Amely egyébként a kampányában épp ezekre az érzületekre játszott rá, és erősen visszafogta harcias retorikáját. Most a szavazólap fontos neki, mert részesedni akar a központi hatalomból.

Izraelnek "természetesen" nem lesz tárgyalópartner egy olyan palesztin kormány, amelyben a békefolyamat alapelveinek tagadói, az erőszak bajnokai ücsörögnek majd. Bátorkodom azonban felhívni a figyelmet, hogy ez a formainak is minősíthető szempont a való világon keveset változtat. Ariel Saron se tárgyalt a palesztinokkal, Gázát egyoldalúan ürítette ki. És tudjuk, egyoldalú lépésekre készült ezután is. Neki is megvolt a formai oka: az Arafat utáni palesztin vezetés, élén a jó szándékú, de gyönge Mahmud Abbasszal, képtelen megfékezni a terrort és a terrorszervezetek bőségesen tenyésző fegyveres milíciáit, holott a békefolyamat erre a feltevésre épül. Megjósolom: nyár lesz, mire Saron utódai, akárkik legyenek is, eldöntik magukban, hogy akarnak-e, van-e miről tárgyalni az új palesztin kormánnyal. Márciusban Izraelben is választanak; ma még lehetetlen megmondani, hogy az új vezetés koncepciója mikorra alakul ki. De hogy lassan, arra bárki fogadhat.

Tárgyalni persze kell, előbb-utóbb, mert csak a tárgyalásos/megegyezéses rendezésnek van jövője. Ha évek telnek el is addig. A helyzet fonáksága, hogy "hiteles béke" nincs hiteles palesztin támogatottság nélkül; ez utóbbi meg lehetetlenség, ha kirekesztik belőle a Hamaszt. Innen nézve az izraeliek még örülhetnek is, hogy a Hamasz demokratikus szereplője lesz a palesztin közéletnek. Másfelől viszont a Hamasz ma olyan, mint Arafat volt harminc éve: "szent földünkből egy négyzetcentiméter se illeti meg a zsidókat". Ez borzasztó, bár érzelmileg felfogható anakronizmus, amelyet a Hamasznak le kellene vetkeznie. Hogy az idők kedveznek-e egy ilyen alakváltozásnak, azzal kapcsolatban súlyos kétségeim vannak. A notóriusan antiszemita iráni és a sebzett vadként politizáló szír elnök épp a minap bátorította a palesztinokat az "ellenállás" (értsd: fegyveres terror) folytatására.