Franciaországban viszont szinte senki sem élcelődik Chirac szavain. Két dolgot ugyanis még az ellenzék is elismer a chiraci keménykedés kapcsán. Az egyik az, hogy az elnököt - bármennyire elhasználódott is a legutóbbi egy-két évben - még mindig nem lehet leírni. A másik: a francia nukleáris doktrína tényleg megérett a felülvizsgálatra. Az említett megfontolások közül persze az első az aktuálisabb. Jövő tavasszal államelnököt választ Franciaország, és Chirac győzelmére újabban kevesen helyeznének komoly téteket. Az államfő azonban ötletével jelzi: nem adta még fel a versenyfutást, és a kampányba a francia atomütőerő jövőjét is bevonja.

E választásból ítélve Jacques Chirac még mindig nagy taktikus. Hiszen a force de frappe (ütőerő) a mai napig a francia büszkeség tárgya, a maradék nagyhatalmi tudat záloga. Ráadásul nem szűnő aggodalmak forrása is a hidegháború lezárása óta. Közkeletű vélekedés szerint ugyanis a De Gaulle idején kialakított francia nukleáris doktrínát a Szovjetunió és a Varsói Szerződés megszűnése, a hadászati technológia fejlődése és az új típusú fenyegetések (köztük a nemzetközi terrorizmus) mára jórészt hiteltelenítették. Chirac bresti megszólalásával e helyzetet elismeri és nemzeti párbeszédet kezdeményez a francia atombomba sorsáról. Sőt, az elnök már kijelölte a doktrínaváltás alapelemeit is. Ő például idejétmúltnak érzi azt az elvet, hogy atomfegyvert csak nukleáris csapás esetén vetne be Párizs - szerinte ehhez elegendő biológiai vagy vegyi fegyverrel való fenyegetés. Újdonságnak hat a megelőző nukleáris csapás ötlete is - ami szembetűnő közeledés Bush elképzeléseihez.

Ha e szempontok alapján nézzük a dolgokat, a francia haditengerészek előtt elmondott államfői beszéd valójában mesteri kampányfogás. Más kérdés persze a külföldi megítélés. Az még a kisebbik baj volna, hogy a francia államfő bizonyos gyanakvásokat ébresztett a legközvetlenebb európai szövetségesek körében. Ők azon kezdtek el hirtelen töprengeni, hogy Chirac vajon "átáll-e" Bush oldalára a terrorizmus elleni harc ügyében? Talán ennél is izgalmasabb azonban az a kérdés: van-e valamilyen elrettentő hatásuk a francia fenyegetéseknek azok körében, akik kimondott-kimondatlan gyanúja szerint atombomba kifejlesztésére törekszenek? Ez nyilván később lesz lemérhető. Mindenesetre a teheráni vagy a phenjani reakciók nem arra vallanak, hogy az ottani vezetők körében különösebb riadalmat váltott volna ki Chirac. Talán még növelte is bombaétvágyukat.