Ha én Tudtukmertüktettük lennék, jó érzéssel tekintenék vissza az elmúlt esztendőkre. Mi minden lett belőlük, főminiszter, főállamtitkár, s ha egy kis becsvágyuk lett volna, ha csak egy kicsit jobban igyekeznek, főelnök, főkirály, sőt főorvos és főfelügyelő is lehettek volna. Most hirtelen nem emlékszem egyetlen főeredményre, főteljesítményre, de hogyan is választhatnám ki a sok tucatnyi világraszóló reform, jobbítás, mindent megoldás közül azt az egyet. Olyannyira fontos volt kormányozni, irányítani, üzenni, oldalas hirdetéseket közreadni, szabadon szólni, tudni, merni, tenni, tovább a jó úton, hogy a négy év, esztendőcske szempillantás alatt elszaladt.

A liberálisok gyengécske teljesítményt nyújtottak.

Na, na, ne ilyen velősen, ne ilyen keményen, hiszen vannak mentő körülmények. Ezért kár volt négy miniszteri tárcát kérni, birtokolni, a Medgyessy-kormány elhibázott gazdaságpolitikáját bevállalni. Jaj, jaj! Az 1994 és 1998 közötti szabad demokrata társkormányzás, kisebb partnerség sem érte el célját, de a liberálisok elmondhatták, hogy küzdöttek a gazdasági fordulatért, a makrogazdasági konszolidációért, támogatták az európai nyitás politikáját. Csakhogy az elmúlt években nem volt hallható szavuk arra, hogy a Medgyessy-kormány tovább vitte a zsákutcába az Orbán-kormány után a gazdaságot, nem visszatérítette, hanem lefelé vitte Magyarországot a fenntartható növekedés pályájáról. Nemhogy képviselte volna az állami paternalizmussal, az Orbán és az állam, Medgyessy és az állam mindent megold politikáival szemben az öngondoskodás, a magadra támaszkodás gondolatát, hanem osztozott a mindent megoldás eszméin és pénzein. Sőt kiadásokat növelő tárcajavaslatait, a legrosszabb időben, a legrosszabb helyeken, adócsökkentő javaslatokkal terhelte.

Itt állunk egy törékeny és egyensúlytalan államgazdasággal, amelynek törékenységét, egyensúlytalanságát, kockázat-növekedését a liberálisok is előidézték. Tettekkel, szavakkal vagy tehetetlenséggel és hallgatással. Főurak, kedves Tudtukmertüktettük, nem lehet mindig másra, a szocialistákra, az ellenzékre, az égre, a földre hárítani a felelősséget. Ha felelőssége van a pénzügyi szakmának, hogy nem állt a sarkára, miként valaha Kupa, Békesi és Bokros tették, legalább akkora a felelőssége az antiliberális, reformokat halogató politikában a kormányzó liberális pártnak. Amikor most székeiken gunnyasztanak, nem állhatom meg, hogy ki ne mondjam: - Tetszettek volna reformokat csinálni, uraim! És nem a támogatók elveszítésén, hanem a maradék megmaradásán csodálkozni. Mit támogasson az értelmiség? Mit a sajtó? Mit Budapest? Marad megnyugtatásként: a többiek még rosszabbak. Kedves Nemtudtuknemmertüknemtesszük, köszönjük vigasztaló szavaikat.

Mégis, a magyar demokráciának soha nem volt ekkora szüksége a liberális pártra.

Liberálisokra, akik a két nagy állam-párt között demokrácia- és piacpártiak. Mindkét nagy pártban kialakult az antiliberális, többségi, vezérelvű médiademokráciának az eszménye: a többség mindent visz, jaj, a kisebbségnek. Másrészt, elegendő a nép egyszeri felhatalmazása, és annak médiamegerősítése, utána nincs szükség négy, nyolc, tizenkét évig vitára, egyezkedésre, koalíciózásra, egyszóval demokráciára.

A kétpárti "demokrácia" a mi keleti vidékünkön nem angolszász, civil hálózatokkal és alkotmányos ellensúlyokkal ellenőrzött liberális demokráciához, hanem piszkos kompromisszumhoz vagy véres leszámolásokhoz vezet. A magyar parlamentnek nem egyszerűen többpártinak, hanem a liberális párttal kiegyensúlyozottnak is kell lennie, mert nem lesz senki a kisebbségi vélemény védelmezője. (Egyáltalán nem véletlen, hogy a diktatórikus Németországból a konzervatívok, szociáldemokraták, liberálisok háromszögéből alakulhatott a liberális demokrata NSZK.) Nem ajtó, de kilincs az ajtón, amelyen keresztül a gondolkodó és vetélkedő demokrácia otthonába léphetünk.

Liberálisokra van szükség ahhoz, hogy Magyarország visszatérjen a fenntartható növekedési pályára. Liberálisokra, hogy figyelmeztessenek: csak az öngondoskodó, önképző, versengő, közteherviselő, szabad polgárok vihetik előre a magyar modernizációt, tehetik hatékonnyá az államukat, és járulhatnak hozzá szegény polgártársaik boldogulásához. Csak a liberálisok vívhatják meg önmagukkal és a többségben lévő választó társaikkal azt a harcot, amely szabadságot és egyenlőséget, igazságosságot és versenyképességet ilyen vagy olyan arányban kikeverhet.

A liberálisokra szüksége van a baloldalnak, és a jobboldalnak egyaránt. A szocialistáknak ma gyenge a liberális szárnyuk és kevés a liberális vezetőjük. Ezért csak a nemliberális szavazókat és azokat tudják megszólítani, akik annyira rémültek Orbán Viktortól, hogy az ördögre is leszavaznának. Arra képesek lehetnek, hogy kiejtsék az SZDSZ-t a parlamentből, de arra nem, hogy valamennyi szavazóját elhódítva, nyugodtan nézzenek a választások elé. A jobboldalnak is szüksége van a liberálisokra. A Fidesz, amikor felszámolta a "polgári Magyarország"- irányt a "radikális konzervatív nemzeti Magyarország" javára, egyben gettóba szorította a jobboldalt. Ebből a gettóból európai jobboldal - nem a mai Fidesz -, csak egy liberális párt segítségével jöhet ki.

Az SZDSZ-t lehúzza múltja, korlátozza jelene, ezért kérdőjeles a jövője. Utolsó utáni percben van. Már nem is utálat és gyűlölet fogja megsemmisíteni, hanem szürke érdektelenség és közöny. Olyan jelentéktelenné válik, hogy halála észrevétlen marad. A liberálisoknak csak Budapest "megtartásával" lehet esélyük. Demszky Gábor a legsikeresebb magyar politikusként, tizenöt éven át vezette Budapestet jóban-rosszban. Ha van emberben méltóság és öntudat, benne kell, hogy legyen. Pontosan tudja, hogy most és itt kell önmaga, a város, az ország érdekében emelt fővel távoznia. Budapestnek nem Kókára vagy Schmittre, Molnárra vagy Horváthra van szüksége. Vegyük komolyan ezt a várost. Tiszteljük meg Budapestet: első vonalbeli, nehézsúlyú politikusra bízzuk, akiről nemcsak tudjuk, hogy kicsoda, de akire rábíznánk a családunkat, akivel nem félnénk válság idején, akivel szeretnénk megbeszélni a város gondjait, s akivel szeretnénk együtt lenni. Talán még jól is szórakoznánk.

Kuncze Gábor az egyetlen valódi főpolgármester-jelölt. Egyetlen, aki a liberálisok mellett elnyerné a baloldaliak és a bizonytalanok szavazatait, sőt elgondolkodtatná még a jobboldaliakat is. Egyetlen, akiről elhinnénk, hogy vezetné ezt a várost baráti kormánnyal vitázó együttműködésben, s védené ellenségeskedő kormánnyal szemben, iróniával és emberséggel több cikluson át. Éreznie kell Kuncze Gábornak és egyetlen szóval válaszolnia: vállalom.

A liberálisoknak bizonyítaniuk kell, hogy nincsenek örökre balra kötve, van kiútjuk jobbra is, ezért vissza kell hívniuk a pártjukba, a rendszerváltás egyetlen hiteles, liberális konzervatív politikusát, Tölgyessy Pétert. Tudom, hogy ott ülnek a vezetésben, akik eltávolították. Nem könnyű kiegyezni. De nem győzött senki, és nem veszített senki. Nincs bűnbánat. Politika van. Ésszerűség. Nagy a kihívás Tölgyessy számára is. El kell lelkiismeretével számolnia, hogy 50-100 ezer szavazójával Orbán Viktort segíti újra hatalomra vagy liberális polgári alternatívát teremt. Tölgyessy Fidesz-kísérlete lezárult, mától csak Orbán hasznára van.

Tölgyessy Péter nyolc év önként vállalt parlamenti hallgatása után a szószék, a szólás szabadságát kaphatja. Magyarország legjobb parlamenti debattere arra használná tehetségét, amire való: fenntartás nélkül bírálhatná a jobb- és baloldali populista politikát. Nemcsak újragondolhatná, de újjá is alakíthatná az európai Magyarország alkotmányos kereteit. Nincs és nem is lesz rajta kívül igazán értő, alkotmányozó politikus a parlamentben. Az SZDSZ talán már nem alakítható, de liberális pártot lehet csinálni az SZDSZ alapján. Egy őszinte híve, már-már barátja írja: vagy visszaemelkedik az 1989-es államférfi szintjére vagy örökre félbe marad, ezredfordulós zseniális különcnek.

Se a szocialisták, se a Fidesz nem fognak kormánylistát és programokat mondani, mert túlságos elkötelezettségnek érzik. A liberálisoknak három új helyen kell áttörniük, programot és jelöltet mondaniuk. Kovács után űr tátong a külpolitika stratégiai fontosságú területén. A szocialistáknak se programjuk, se jelöltjük. A liberálisoknak van honnan és miből összehozni külügyi programot, és visszahívhatják Szent-Iványi Istvánt, hogy képviselje őket egy jövendő kormányban. A liberálisok jelenléte a külpolitikában, és Szent-Iványi személye határozottan megnyugtatná az amerikai és európai partnereket.

Az egészségügy lesz a legfontosabb reformterület a választások után. Az SZDSZ évek óta mondja a maga reformváltozatát Molnár Lajos megfogalmazásában. Lehet, hogy Molnár nem ideális, de szükséges miniszter, hogy végre valaki áttörje a reformmal szembeni ellenállás falait.

S végül, a liberálisoknak meghatározó szerepük lehet az igazságügyek területén, hogy válaszoljanak az abortusz, a drog, az eutanázia, a bűnmegelőzés számtalan fontos kérdésére. Majthényi László valóban tud, remélem mer, s akkor tesz is.

A politikában szakadék tátong a között, amit szeretnénk, s a között, ami lehetséges. A liberálisok most megint, mint annyiszor, átszabhatják a politikai térképet. Ha a mát folytatják, a szocialisták elengedik a kezüket. Kiesnek. Ha változtatnak, akkor a liberálisok a mérleg nyelvévé változhatnak.