Ősszel renoválás volt minálunk, melynek mellékmunkálataként az udvaron külön álló kis kazánházból kiakolbólíttattuk a régi, vegyes tüzelésű kazánt.

A helyiségben két kazán volt eddig; egy újkori, gázüzemű és egy ódon, vegyeses. Ez utóbbi a gáz bevezetése után tétlenül rozsdásodott, de máig bármikor dologra fogható volt; be lehetett volna benne fűteni fával, szénnel, koksszal, papírral, trágyával, szeméttel, akármivel. De nagyon fogta a helyet, hát kidobtuk. No meg tízméteres vastraverzbe vázolt alumíniumkéménye olyan ronda volt, hogy azt már leflexeltettük évekkel elébb.

A kazán lengyel kazán volt, öntöttvas lemez, ahogy a mesterek mondták, nyögték, káromkodták, miközben kitáncoltatták pókhálós zugából az udvarra a sokmázsás vasat.

Aztán állták körül, és nézték lihegve.

Kár volt ezt kirakni, szólt az egyik. Minek ez, mondtam, hisz ott a gáz. Gáz, legyintett egyszerre szinte mind. Most éppen van gáz. De ki tudja, holnap lesz-e. Nem lesz, szögezte le Béla. És ha holnap lesz, holnapután nem lesz biztosan. És ha gáz lesz, akkor villany nem lesz. És akkor gáz se lesz, fűzték tovább. Valami nem lesz biztosan. Gáz, az nem lesz. Az biztosan nem lesz, bólogattak a derék verőceiek. Nem volt ellenvetés, vita, konszenzus volt, pártállásra való tekintet nélkül az.

Most már mindegy, legyintettem akkor. De mi legyen vele?

Elviszik ezt azonnal, mondták. Mennyit kérsz érte?

Tanácstalanul tártam volna kezemet szét, de ekkor hangzott a ház felől egy meleg, szeretetteli, ám határozott hang: harmincezret.

Másnap reggel hétkor begördült az udvarra egy kézikocsi, hat markos úr felcsúsztatta arra a lengyel ipartörténet becses emlékét, a főnök fizetett, és aztán oly gyorsan gurigáztak el, mintha attól tartanának, tán megbánom még az üzletet.

Nem bántam meg akkor.

De most azért elbizonytalanodtam.

Most, hogy az oroszok elzárták az ukránok gázát, mire az ukránok megcsapolták az európaiakét. Abban a minutában, habozás, skrupulus, no meg következmény nélkül. Európának pedig más gáza nincsen. És egész Európa gázzal működik.

Oroszország és Ukrajna megegyezett. Hírlik. Most. És van gáz. Most.

De Európa urai, a magas döntéshozók hirtelen elgondolkodtak. Most. Hogy nem kellene-é mégis ilyen gáz is, meg olyan is. Meg tároló, meg tartalék, meg nem gáz, hanem szén, nap, szél, fű, fa, virág, miegymás.

Európa urai most állanak a kazánházban, és fejüket vakarva nézik a vegyes tüzelésű, lengyel öntöttvas kazán helyét.

Én is azt nézem, a kazán helyét. És bánom, hogy túladtam rajta könnyeden. Pedig nekünk van egy nagy cserépkályhánk, sütővel, platnival. Van palackos gázrezsónk, három palackkal. Van villanytűzhelyünk, sütőnk, radiátorunk. Bármikor tudunk tüzet rakni az udvaron. És persze még van gázunk is, amely fűti a házat és ad meleg vizet is. Momentán.

De azért a lengyel kazánért fáj a szívem már nagyon.

Pedig nekünk van sok mindenünk.

De Európának csak gáza van.

Állok a kazánházban, és arra gondolok, hogy Európa urait el kellene zavarni, és át kellene adni a globális stratégiai döntések jogát hat-hét derék verőcei iparosnak. Olcsón dolgoznak, megbízhatóan, nem is isznak. Na jó, Lajos elfogad egy Borsodit, de szigorúan csak munka után.