Tessék csak belegondolni: a piacon az ezt megelőző öt évben kifejezetten álomszuszéknak mondható - sőt szinte már kómába zuhant - Mol-papír 2003. október végén 7 ezer, egy évvel később 12 ezer, 2005-2006 fordulóján pedig már 21 ezer forintot ért. Kétszáz százalékos értéknövekedés - két év leforgása alatt. De miután e cikk témája nem e "földiekkel játszó égi tünemény" jelenségének megmagyarázása, álljon itt csak annyi, hogy a száguldás oka korántsem a Magyar Olaj- és Gázipari Rt. gazdálkodásának eredményeiben keresendő.

Sokkal inkább tulajdonítható annak, hogy a Mol gázüzletága - amely 2000-ben és 2001-ben még, az Orbán-kormány hatósági árszabályozásának hála, 240 milliárdos veszteséget okozott a társaságnak - a 2003 őszére megváltozott kormányzati politikának köszönhetően 2004-től abszolút nyereségessé vált. Olyannyira, hogy egy éven belül teljesen magára vonta Európa legnagyobb energiakereskedő vállalata, a német E.ON Ruhrgas International AG figyelmét. És a kíváncsiságból nemsokára üzlet is lett: utóbbi megvette a Mol Föld-gáztároló Rt. és a Mol Földgázellátó Rt. - egy részvény híján - 75 százalékát plusz a magyar-orosz Panrusgáz Rt.-ben lévő 50 százalékos Mol-részesedést.

Igaz, ennek hazai és európai versenyhatósági jóváhagyására még egy évig várni kellett, de közben a partnerek étvágya is nőtt: mire illetékes helyen kimondták az áment, az adásvétel tárgya már nem 75, hanem 100 százalék lett és a harmadik érintett Mol-leányvállalat, a Földgázszállító Rt. eladása is napirendre került. Vagyis az első lépésben hozzávetőleg egy milliárd eurót kínáló E.ON cseppet sem látszik félni attól, hogy Magyarországon egyszer csak nem lesz földgáz, az oroszok (ukránok) elzárják a csapokat, az évi 14 milliárd köbméteres fogyasztás mintegy 30 százalékát fedező hazai kitermelés pedig elapad.

Megítélésem szerint másnak sem kellene (mármint pánikba esnie). Legalábbis nem úgy és nem annyira, hogy az ijedtség kifelé is meglátszódjék rajta. Önmagában persze helyeselni való, ha egy kormányt komolyan foglalkoztat az ország energiaellátásának biztonsága, az ésszerű diverzifikálás lehetősége. De a fontolva haladás ez esetben különösen tanácsosnak tűnik. Hiszen gázárvitája - miként most Ukrajnának Oroszországgal - a korábbi években Magyarországnak is volt Moszkvával. Emlékezzünk csak: a Horn-kormány annak idején visszautasította az orosz ajánlatot, hogy a földgáz árát ezer köbméterenként a 90-110 dollár közötti sávban rögzítsék akkor, amikor ez az ár még csak 70 dollár volt. Azóta a három és félszeresére nőtt és jelenleg azzal együtt is jóval (mintegy 60 százalékkal) drágább az egykori ajánlatnál, hogy a dollár - pár évvel ezelőtti tündökléséhez képest - forintban mért értékének kereken egyharmadát elveszítette.

Idehaza viszont most olyan ötletek kezdenek polgárjogot nyerni a politikában, amikkel talán mégsem volna helyénvaló nyilvánosan előrukkolni. Például: vegyük ki részünket egy adriai cseppfolyósított-földgáz-terminál, illetve az onnan induló ezer kilométeres vezeték építéséből. Gazdag embereknek való elképzelés, miután a hétmilliárd eurósra becsült beruházás költségeihez még az ily módon beszerezhető, a jelenleginél mindenképpen jóval drágább gáznak az árát is hozzá kell számítani. Világpolitikailag az iráni földgáznak egy Törökországot majdan átszelő vezetéken való behozatala sem tűnik kevésbé kockázatos kalandnak, mint az orosz import fenntartása. Az újabban sajnálatos módon ismét magára találó és egyfajta atompókerbe kezdő iráni fundamentalizmus vajon mennyiben lenne megbízhatóbb partner, mint a földgáztermelését és -exportját nagy lendülettel újraállamosító putyini Oroszország? Amely lehet, hogy még egyszer-kétszer meglóbálja a gázfegyvert Ukrajnával vagy akár Belarusszal, Moldovával - tehát a még mindig kedvezményes áron "kiszolgált" országokkal - szemben, de aligha engedheti meg, hogy az egész Európai Uniót maga ellen fordítsa.

A német energiaipar egyébként - amely, mint láttuk, a legjobb úton halad, hogy ellátástechnikailag Magyarországot is a bűvkörébe vonja - egyfajta védekezési mechanizmust már kitalált: az orosz állam legnagyobb tulajdonostársaként beszállt a Gazpromba, komoly anyagi ráfordításokkal veszi ki részét a szibériai gázmezőfeltárásokból, emellett új vezetéket készül építeni a Balti-(Keleti-) tenger alatt, hogy az orosz gáz (legalábbis egy részének) útja kikerülhesse az esetleges krízisterületeket. Ennek költségét négy és fél milliárd euróra becsülik - amit persze növelhet még, ha a balti államok egyike-másika beváltja fenyegetését és jó néhány kilométerrel kijjebb tolja kontinentális talapzatának határát - és ehhez a csőhöz ugyanúgy lehet majd leágazást építeni északról délre, mint egy másikhoz az ellenkező irányban.

S érdemes talán még egy dolgot szóba hozni a megalomániás tervek hallatán. Magyarországon 3,5 milliárd köbméter az összes tároló kimutatott befogadóképessége: a 90 napi fogyasztás mennyiségének megfelelő nemzetközi tartalékolási gyakorlattal azonos nagyságrendű kapacitás. Csak éppen fel kellene tölteni, tekintettel arra, hogy a benne lévő földgáz ma ennél legalább egyharmadával kevesebb. Ha pedig ez technikailag akármilyen okból nem volna lehetséges, akkor valóban felvetődhet egy újabb tároló létesítésének kérdése. De kétlem, hogy ezt a feladatot az államnak kellene elvégeznie.

Először is: a tárolóknak eddig is volt gazdájuk (a Mol), ezután pedig egy még tőkeerősebb tulajdonosuk lesz, az E.ON. Másodszor: a 2004 végén, illetve egy évvel később közkeletűvé vált adatok szerint a Mol egyetlen év alatt 250 millió euróval növelte a most eladásra kerülő társaságainak nyújtott tulajdonosi hitelt (amit az E.ON összesen 600 millió eurós nagyságrendben átvállal). Hallott valaki ilyen volumenű beruházásról a hazai földgáziparban? Kóka János miniszter szerint egy újabb, egymilliárd köbméter kapacitású tároló építése köbméterenként egy forinttal emelné a gáz árát. Könnyű utánaszámolni: ez tízéves megtérülést figyelembe véve lehet igaz.