Oldalvást feküdtem, ruhástul, bal oldalamon. Tekintetem egy tőlem karnyújtásnyira hanyatt fekve alvó úr profiljára esett egyenest. Elgondolkodtam. Régen aludtam egy ágyban egy teljesen idegen férfival, akinek még a nyelvét sem értem. Persze nem fogalmazok pontosan, hisz nem voltunk egy ágyban egészen. Volt köztünk egy félméternyi rés. És nem is teljesen volt akkor már idegen ez a szakállas, hoszszú hajú, érdekes, kicsit krisztusi arcú fiatalember, aki békésen szundikált velem. Tudtam már róla, hogy számítógépes grafikus, Rómában él, az elmúlt napokban Budapesten és Bécsben turistáskodott asszonyával, aki szintén grafikus, és aki ott aludt az alsó fekhelyen alatta. Pesten a Keleti pályaudvarnál laktak, ahol óriási volt a felfordulás, de nagyon tetszettek nekik a fürdők, jókat ettek, úgyhogy most elégedetten vonatoztak Rómába haza. Repülni pedig azért nem repülnek, mert az asszony klausztrofóbiás, továbbá mert a fiú papája valami vasutas ember, aki mindkettőjüknek tud organizálni szabadjegyet.

Tudtam még gyönyörű keresztnevüket: Massimo és Lorena.

Ennyit tudtam róluk tehát, képzelhetni mennyit tudhattam volna, ha valami nyelvet is beszélnék. De hát úgy látszik, nem kell mindig nyelv egy jó beszélgetéshez.

Mikor mi beléptünk a kusetbe, ők már ott voltak, el is rendezkedtek otthonosan. Öreg vasutazó vagyok, ismerem ezt a szituációt. Az ember ül az ő jó kis kettes helyén, a külső ülésen, a belsőre maga mellé pakolja táskáját, kabátját, és mereven néz ki az ablakon, a rafináltabb még egy utasriasztó sört is szorongat markában. És mikor már csak ötven másodperc van a vonatindulásig, mikor már-már azt hiszi, hogy utazhat kényelmesen, terpeszkedve, anélkül, hogy valami idegen vállhoz érne válla, anélkül, hogy ölében gyűrődne kabátja, és lenn a koszos földön felejtődne táskája, mikor már megkönnyebbülve lélegezne föl - akkor megszól egy hang felette: "Bocsánat, szabad ez a hely?"

Jól ismerem ezt a helyzetet, és nagyon kellemetlenül éreztem magam, mikor, ha másik félként is, de belecsöppentem most megint. De rossz érzésem elszelelt egy pillanat alatt.

Mert ez a fiatal pár egészen másként reagált, mint ahogy vártam: kedvesen mosolyogtak, segítettek, megosztották velünk szendvicseiket,
és barátságosan diskuráltak Friesachig, ahol, miután vita nélkül kiosztottuk fekvőhelyeinket, nyugovóra tértünk.

Hajnalban riadtam tehát, szórakozottan nézegettem alvó útitársam profilját, és megállapítottam, hogy nincsen a földkerekségen még egy olyan kedves népség, mint az olasz.

És mivel ötnapos római tartózkodásom alatt Massimón és Lorenán kívül több olasszal közelebbi kontaktusba nemigen kerültem, e jóleső meggyőződésben meg nem ingatott többé semmi, senki.

Pontosabban egyszer egy kicsinyt mégiscsak elbizonytalanodtam.

Massimóval és Lorenával találkoztunk később is. És nem csak ővelük.

Ehhez el kell mondjam, hogy Rómába a kedves adófizető magyar polgárok jóvoltából vetődtem ugyanis. A Római Magyar Akadémia hívott meg egy estre, melynek keretében néhány erre az alkalomra olaszra fordított írásomat olvasták föl kedves római színinövendékek. A műsor alatt én is fenn fogtam a helyet a pódiumon, egy Steinway zongora mellett, amelyből hébe-korba megpróbáltam hangokat kicsalni.

Erre az estre még ott a kusetben meginvitáltam kedves hálótársainkat is, akik elfogadták a meghívást, és öt nappal később szépen kiöltözve meg is jelentek a Via Giulia 1-ben, a Palazzo Falconieriben, a magyar kultúra csodálatos római végvárában.

De Massimóék nem csak maguk jöttek, hozták mindkét mamát, és egy nagynénit is.

Massimo édesanyja rögtön mély benyomást tett reám; igazi úri hölgy volt, kiskosztümben, retiküllel, diszkréten kifestett szájjal, fehérre púderozott, szigorú orcával; olyan volt, mint egy jobb napokat budai úrhölgy, aki éppen a Pasaréti téri templomból igyekszik a Hankóczy utcába föl, ahol már várja a negyven éve megszokott kanasztaparti.

Massimo-mama az első sorban ült, és én a zongora mellől éppen reá láttam. Nem szokásom nagyon tekintgetni odafentről, most is csak néztem magam elé, igyekeztem olyas benyomást kelteni, mintha valami ember lennék. De ott, magam előtt épp a mama ült, és az ő arcát láttam - tiszta időt számítva - vagy negyven percen át, miközben sorjáztak e csodás nyelven az én - reméltem - vidám, szomorkás, szívbe markoló vagy éppen telibe találó kis történeteim.

Egy-egy történet között a publikum nevetéssel, tapssal hangot adott néha még tetszésének is.

Csak a mama ült úgy ott, mint egy kőszobor. A negyven perc alatt, amíg megfigyelni módomban állott, e negyven perc alatt arca meg se rándult, meg se rezdült, meg se moccant. Nem suhant át rajta se ború, se derű, se mosoly, se lepetés, se semmi.

Kétségbe voltam esve, mi tagadás, éreztem, visszapattanok én az olaszokról, akár a víz a viaszról.

Panaszolkodtam is az est után enyéimnek és az én kintlévőségeimnek, mire egyhangúan vigasztaltak gyorsan: szó sincsen értetlenségről, közönyről itt; egyszerűen csak errefelé elterjedt szokás az öregedni induló női orca állagának gondos őrizése. Ennek érdekében kipolcolják a pofázmányt mindenféle szilikátokkal, minek következtében olyan lesz az, akár a márványszobor; semmiféle érzemény meg nem bírhatja rezdíteni.

Tehát, nyugodtam meg, a Massimo-mama is épp olyan, mint fia, menye és a többi - csak éppen ez nem látszik rajta a sok dúcolástól, vakolástól, de ő is - jó, kedves, aranyos, mosolygós, akár az összes olasz.