Az előbbihez szüksége volt az önkéntes koalíció fennmaradására, esetleges kiterjesztésére, az utóbbihoz pedig az "új európaiak" tevőleges támogatására. A hatalmas birodalmi lépések az első Bush-kormányzat gulliveri lépteit követték a liliputiak világában.

Az európai kontinentális nagyhatalmak, Franciaország, Németország és Oroszország, illetve az Ázsiában tovább emelkedő Kína óvatos távolságtartással kezelték az amerikai akciókat. Egyrészt el voltak foglalva saját belső gazdasági és politikai problémáikkal. Másrészt az amerikai műveleteket mint átkaroló és elszigetelő akciókat tekintették, amelyekre hasonlóakkal válaszoltak a latin-amerikai és az ázsiai kontinenseken. Még senki sem tudta, hogy miként sikerül az Egyesült Államok offenzívája, hová fejlődnek Kijev, Bukarest, Tbiliszi, Bejrút narancsos "forradalmai". A gyors győzelmek és az iraki választás sima lefolyása látszólag azonnali amerikai sikereket ígért. Ám 2005-ben bebizonyosodott, hogy a második Bush-adminisztráció már nem cselekedhet az első adminisztráció szellemében.

Nem született meg az új neokonzervatív univerzalizmus. Kiderült, hogy a keresztény fundamentalizmus és a demokrácia együttes exportja nem piacképes termék a világban. Ugyanakkor az univerzalitásra számot tartó eszmék és ideológiák folyamatos hanyatlása következett: éppen Irak és a Közel-Kelet belső helyzete mutatta az iszlám univerzalizmus hiányát s bizonyította az iszlám szélsőséges belső megosztottságát. A világ katolicizmusa a pápa halálának idején felfedte az elmúlt másfél évtized konzervatív tehetetlenségéből származó válságát, az egymással és a Vatikánnal szemben álló nemzeti katolicizmusok problémáit. A Clinton- Blair-Schröder-féle harmadik út, új közép elhalt. S nem kellett sokáig várni arra, hogy bebizonyosodjék, az "új európaizmus", az Európa az európaiaké eszméje hogyan törik szét az elitek és a tömegek eltérő Európa-értelmezésén. Napjainkban vagyunk tanúi, hogy a "narancsos forradalmak" neonacionalizmusa Ukrajnától Romániáig, Közép-Ázsiától Lengyelországig hogyan válik provinciális, másodlagos jelenséggé.

A 2005-ös év pangásos patthelyzetet hozott a politikai erők belső egyensúlyában is. Az Egyesült Államokban tehetetlenségi egyensúly jött létre a neokonzervatív, a konzervatív és a liberális erők között. Képesek egymást bármilyen tevékenységben, stratégiai lépésben meggátolni, de képtelenek új világ- vagy regionális megoldásokat kierőszakolni, kiegyensúlyozni. Az Egyesült Államok már képtelen birodalmi erőszakkal tartós eredményt elérni, de még nem tudja, hogy milyen elvek alapján, milyen intézményeken keresztül, milyen normák szerint, kivel és hogyan egyezzen ki. Az amerikai életforma modell és erő elveszítette mindenhatóságát. A belső kultúrharc hatásai és a társadalmi egyenlőtlenségek társadalmi katasztrófaként való megjelenése New Orleansban egyre kevésbé teszi vonzóvá az amerikai modellt. Ám ezzel egy időben Európa nagyhatalmainak - Németországnak, Franciaországnak és Nagy-Britanniának - és magának az Európai Uniónak is tehetetlen egyensúlyba kerültek politikai erői.

Sem Kohl, sem Schröder nem voltak képesek végrehajtani a versenyképesség szempontjából döntő reformokat. A német politika 2001-től az ország külső elkötelezettségeinek csökkentésével igyekezett kikerülni belső bajaiból, ezért befagyasztott minden európai kezdeményezést. A választók egyik erőnek sem, illetve mindkét nagy csoportosulásnak adtak felhatalmazást a kormányzásra - meglátjuk, mire lesz elég. A francia elit kilencvenes évek közepe óta húzódó válsága a 2005-ben tetőzött, amikor a választók többsége nem szavazta meg az európai alkotmányt, s többé-kevésbé megvonta bizalmát az eddigi elitkormányzás gazdasági, belpolitikai és Európa-politikai irányától. A jobboldali mandarinok (Chirac és Villepin) és elitellenesek (Sárközy) erői tehetetlenül egyenlítődnek ki a baloldali mandarinok és elitellenesek erőivel. S végül: Tony Blair túljutott a csúcsponton, s a brit politika bizonytalanul keresi új európai helyét.

Az Európai Unió bizottsága és a nagyhatalmak folyamatosan tolják maguk előtt az elmélyítés (alkotmány), a további kiterjesztés, a maastrichti kritériumok, a lisszaboni versenyképességi feltételek teljesítésének fontos döntéseit. Az EU egyre inkább vonzó békeövezetté, kevésbé csábos és versenyképes gazdasági övezetté vált. Nincs a világon még egy olyan integráció, amelybe ennyien szeretnének bejutni, miközben ez az Európai Unió egyre kevésbé képes belső politikai és financiális szerkezetével, normáival, más régiókkal - az Egyesült Államokkal és az ázsiai nagyokkal - versengeni. Az impotencia nem vezet halálhoz. Az átmeneti, újabb és újabb "euroszklerózisos" tünetek az európai beteget nem teszik kezelhetetlenné. Még senki nem tudja, hogy miként lesz képes Európa Romániát és Bulgáriát, majd Horvátországot és végül Törökországot integrálni, de azt sem tudta senki előre, hogy miként tesz a volt NDK-val, majd a tízekkel. Meddig viselik el az európai országok a versenyképesség hanyatlását? Ki tudja? Valahogy túljutottak a hatvanas évek végének, majd a nyolcvanas évek elejének válságain is. Andrej Bolkonszkij, amikor másodszor hajt el az öreg fa mellett, alig ismeri fel: virágba borult.

Az amerikai és az európai problémák még inkább kiemelték Kína és India robusztus fejlődését. Kína politikájának igazi újdonsága, hogy nemcsak a birodalmi nacionalizmushoz tért vissza, hanem az ázsiai regionális politikán túl a világpolitikához is. Kína könyörtelen következetességgel igyekszik kiszorítani az Egyesült Államokat Délkelet-Ázsiából, "helyére tenni" Japánt, ugyanakkor befolyást szerezni a nagy olajtermelőknél Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában. A második Bush-adminisztráció egy kérlelhetetlen Kínával találja magát szemben mind a kereskedelmi háborúban, mind az amerikai befolyási övezetek kiterjesztésében. Sem erőszak, sem édesgetés nem használ, Kína pontosan fölmérte nemzeti érdekeit, s azokból nem enged.

A magyar politika és Magyarország 2004 októbere és 2005 decembere közötti időszakban furcsa ívet írt le. Az új miniszterelnök nem rendelkezett nemzetközi tapasztalatokkal, ám kormányra kerülése után szinte azonnal átvette a külügyek irányítását. Arra a feladatra, hogy össze kellene hangolni a külpolitikát a biztonságpolitikával és a külgazdasági politikával, fittyet hányt, és sikerült egy zavaros és áttekinthetetlen irányítási rendszert létrehoznia. A Külügyminisztériumot megfosztotta külgazdasági és európai integrációs részeitől, s az új külügyminisztert, Somogyi Ferencet végrehajtó államtitkárává tette. A biztonságpolitikában azonnal a további potyautas-magatartás nyílt vállalása mellett döntött. A versenyképességi és egyensúlyi mutatók nem voltak vonzók a befektetők számára, s a privatizációs ügyleteket halasztgatni kezdték.

A külpolitikának nem voltak világos stratégiai célkitűzései, és 2005 nyarának végére az a veszély fenyegetett, hogy az ország leértékelődik. Ám ekkor szerencsés fordulatot vettek a külső viszonyok. Az Egyesült Államok korábbi, térségbeli vezető szövetségeseinél - Lengyelországnál (a kormány és az elnök bukásával, egy Nyugat-ellenes kormány és elnök hatalomra kerülésével), Ukrajnánál (a Timosenko-kormány eltűnésével), Szlovákiánál (az állandósult kormányválsággal) és Romániánál (az elnök és a miniszterelnök áldatlan harcával és a reformok leállásával) - politikai és gazdasági problémák jelentkeztek. Magyarország nem először és nem utoljára, a többiek jóvoltából és nem a maga teljesítményénél fogva, a térség legmegbízhatóbb országává vált. A Bush-kormányzat felértékelte Magyarországot mint a balkáni stabilizáció egyik lehetséges szereplőjét. Hasonlóképpen az európai nagyhatalmak is Magyarországban találták meg a lehetséges tárgyalópartnert, Chiractól Merkelig, Blairtől Putyinig. Magyarország nem vált ugyan a térség képviselőjévé az EU-költségvetés vitájában, de önálló szereplőként nem volt teljesen eredménytelen a tárgyalásokon.

A makrogazdasági egyensúly romlása, a forintárfolyam kockázatának jelentős növekedése mindenekelőtt a hiteltelen fiskális és monetáris politikákra vezethető vissza. De Magyarország e - a választásokig - védhetetlen kockázatnövekedés mellett szerencsésen részesülhetett az európai konjunktúra előnyeiből és az újabb, Kelet-Európába irányuló befektetési hullámból. Ez elfedte a bajokat, s ennek köszönhetően a Gyurcsány-kormány a választások utánra halaszthatta az elkerülhetetlen gazdasági kiigazítást, és a tovább aligha halasztható egészségügyi, oktatási és közigazgatási reformokat.

Nem vitathatóan, a 2006-os választások győztesének, a központi kormányzás reformjának keretei között, egységes stratégia alapján azonnal döntenie kell a külpolitika, az Európa-politika, a biztonságpolitika és a külgazdaság-politika intézményi összehangolásáról, az új magyar szerepvállalásról Európában és a szűkebb térségben. De lehetséges-e a nagy társadalmi - demográfiai, életforma, határon túli magyarok, főváros és vidék stb. - kérdések eldöntése nélkül továbbmenni? Aligha. 2006 tavasza és nyara nemcsak a nemzetközi viszonyokban, hanem a hazaiakban is bizonytalan és átláthatatlan. Olyan új elitre volna szükségünk, amelyik kilép a nyolcvanas évek gondolatköréből, az évtizedes magyar provincializmusból: új eszmékkel és eszközökkel. Erre írja Jászi 1936-ban: "Nekünk igazán internacionálisaknak kell lennünk, hogy egyáltalán élni tudhassunk."