A szerző egyértelműen bírálja, mi több, kijelenti, hogy társadalmunk efféle összetartó erejének, kommunikációjának sem értelme, sem célja nincs, így nem is kíván benne részt venni. Ez rendben is lenne, mert ez egy vélemény. De vajon minek alapján jutott erre a megállapításra?

Azt el kell ismerni, hogy közösségformáló hatása valóban csekély, de hogy "szinglifieszta" legyen, ez csak tapasztalatlanságát igazolja.

Jómagam egy internetes játék kapcsán kerültem mintegy kilenc hónapja a chat világába. Persze nem állítom, hogy ismerem a teljes palettát, ami a chatportálokat illeti, de eddigi tapasztalataimat itt, most megosztanám.

Ez a fajta virtuális kommunikáció csakis a szinglitársadalom "fals ünnepe"?! Akkor hát lássuk csak, kik is ők, az-az mi, akik, ha időnk engedi, munkahelyről vagy otthonról, vagy lehetőség szerint bárhonnan, jelszavunk segítségével belépünk ebbe az érdekes világba. Na kérem, itt a lelkésztől a háromgyermekes családanyán keresztül a perverz állatig mindenki megtalálható. Az biztos, hogy nem "beszél" mindenki mindenkivel, de létrejön egy természetes fakultáció, ami rendeződhet korcsoport, érdeklődési kör vagy csak szimpla szimpátia mentén. És mint a világ nagy mozgatóereje, itt is dominál a férfi-nő kapcsolatrendszer.

Azzal egyetértek, hogy egy teaházban vagy utcán váltott pár emberi szó többet ér, mint a képernyőre meredve a billentyűk püfölése, de kérdem én: a betonrengetegben élő alkalmazottnak vagy a vidéken élő mezőgazdásznak van ilyen lehetősége? Arról meg nem is beszélve, hogy itt mindenki saját magát adja, és nem futnak tiszteletköröket, mint ahogy egy beszélgetés alkalmával szokás. Rohanó világunkban sajnos erre nincs
is idő.

És ha már az idő szóba került, ne feledkezzünk meg a térről. A térről, ami elválaszt bennünket. Itt ez megszűnik, és olyanokkal válthatunk néhány szó, vagy tölthetünk el órákat, akik több száz, esetleg több ezer kilométerre vannak tőlünk. Persze van, amikor az ember legyőzi a távolságot, vagy eleve közeli kapcsolatokat keres, és létrejöhet a személyes találkozás is. Számtalan esetben született ebből futó kaland, barátság, vagy éppen szerelem, melyek mind-mind gazdagíthatják emléktárunkat.

Ebben a társadalomban kétségkívül nagy azoknak a száma, akik valamiféle hiányt pótolnak ezáltal, vagy csak képtelenek valamilyen tényező miatt más kapcsolatok kialakítására. És nyilvánvaló, hogy a játék, a szórakozás is természetes emberi igény. Azok, akik valamiféle érzelmi, lelki válságban szenvednek, és itt egy-egy őszinte, kedves vagy vicces mondattal örömet tudunk nekik szerezni, akár egy jó napot, vagy csak hagyjuk, hogy leírják problémáikat, már megérte. Már segítettünk. És ha fáradtan is, de világunkból mindig újabb erőt merítve tekerhetjük tovább mókuskerekeinket.

Kedves Kardos Gábor, ezek tükrében tisztelettel felteszem a kérdést: Van értelme?