A pap, aki szerelembe esett
Gergely Dezső 1932-ben a fővárosban született, de aztán sokfelé megfordult az országban. Apja a vasútnál dolgozott, a család az egyik helyről a másikra költözött. A vándorlás során a legkülönfélébb emberekkel hozta össze a véletlen: munkásokkal, szegényekkel, cigányokkal.
A gimnázium elvégzése után az esztergomi katolikus papneveldébe jelentkezett. 1956-ban szentelték fel. Papként azokon az elesetteken igyekezett segíteni, akiket a köznyelv egyszerűen csak csavargóknak nevezett.
1966-ben ismerkedett meg későbbi feleségével, Évával, egy volt apácanövendékkel, aki akkoriban pszichológusnak tanult az egyetemen. Gergely Dezső és a lány szülei régi barátságot ápoltak, de a gyerekek elsodródtak egymástól, csak felnőttkorukban találkoztak újra. A nő kereste meg a papot, mert hallotta, hogy hasonlóan látják a világot: mindketten szívükön viselik a szegények sorsát.
Attól kezdve együtt látogatták a családokat. Hitbéli okok miatt sokáig nem is gondoltak szerelemre, amikor pedig már gondoltak, erősen küzdöttek ellene. Gyötrelmes út volt - meséli Gergely Dezső. "A papi ember nehezen tud szerelmes lenni, hisz nem erre nevelődött. Bennünket, papnövendékeket módszeresen próbáltak felkészíteni az aszkétaéletre, a nemi vágyak elfojtására. Azt mondták, hogy ne nézzünk filmeket, lehetőleg regényeket se nagyon olvassunk, azok csak felkorbácsolják az ösztönöket. Meneküljünk a munkába. A pappá szentelésemkor abban a meggyőződésben tettem fogadalmat, hogy megtartom a cölibátust."
Eddig készséges és bőbeszédű volt, most láthatóan zavarban van. Folyton elkalandozik, szeretné másra terelni a szót. Kerülgetjük a forró kását. Az idős, 73 éves férfi szégyenlősen elpirul, majd nagy levegőt vesz: "Beszéljek arról, hogy volt-e szexuális életünk? Hát jó. Volt. Nem túl gyakran, mostoha körülmények között..."
A hozzá közel álló paptársak és a barátok tudtak a titkos kapcsolatról. Alighanem tudott róla a püspök is. Mindenki megértően viselkedett, és Gergely Dezső sem érezte bűnnek, amit tesz. "Vannak hőslelkű emberek, akik halálukig képesek az önmegtartóztatásra. Hányan lehetnek? Nem hiszem, hogy túl sokan, talán a papság tíz-húsz százaléka. Minden tiszteletem az övék, őszintén mondom, csodálattal nézek rájuk, de szerintem senkitől sem lehet elvárni, hogy legyőzze a természet törvényeit."
A hatvanas évek első felében tanácskozott a második vatikáni zsinat, a katolikus egyházban csendes forradalom zajlott. "A világegyház nyugtalanságának korszaka egybeesett a fiatalságommal. Nyugaton komoly vita kezdődött a papi nőtlenségről, biztosra vettem, hogy már csak néhány évet kell várni, és eltörlik a cölibátust. A magyar papok véleményét is megkérdezték, a környezetemben a nagy többség a cölibátus megszüntetésére szavazott. A püspökeink mégis azt jelentették a Vatikánnak, hogy a magyar papság a cölibátus fenntartását támogatja."
Gyanúja szerint ez kozmetikázott - értsd: meghamisított - beszámoló volt, amely a pártállam érdekeinek is tökéletesen megfelelt. Az egyházak ellenőrzésére és féken tartására létrehozott Állami Egyházügyi Hivatal "többször is jelét adta annak, hogy jó néven venné, ha a magyar püspöki kar a cölibátus mellett foglalna állást". Logikus. A nőtlenségi fogadalmat nehéz betartani, a tévúton járók könnyen zsarolhatóvá válnak.
A második vatikáni zsinat liturgikus reformokat vezetett be, latin helyett anyanyelven folytak a misék. A templomokban lebontották a korlátokat a papok és a hívek között, az egyház a nép felé fordult. "Az emberek nehezen akarták tudomásul venni ezeket a változásokat. Hozzászoktak ahhoz, hogy a pap egy felettük álló, megközelíthetetlen személy, aki egy idegen nyelven prédikál az istentiszteleteken. Állítom, hogy a kötelező papi nőtlenség megszüntetése kevesebb konfliktussal járt volna."
Ez már a feltételezések világa. Gergely Dezső kénytelen volt belátni, hogy tévedett: az egyház egyhamar nem hajlandó eltörölni a cölibátust. Hosszú lelki tusa után elhatározta, hogy megválik a papi hivatástól. "Nem akartam kettős életet élni, tudtam, hogy ez előbb vagy utóbb skizofréniához vezet. Sok elrettentő példát láttam, rengeteg ember életét tette tönkre a cölibátus. Az egyik paphoz a mise után odaszaladt a kislánya: papa, papa! Erre ő eltolta magától: nem veszed észre, hogy nem otthon vagy! A gyerek ebben nőtt fel. Az utcán úgy köszöntek egymásnak, mint az idegenek. A kislány még tizenkét éves korában is bepisilt éjszaka..."
1971 tavaszán, egy verőfényes napon döntötte el, hogy kilép. Akkor éppen egy kis faluban, a ma már Szentendréhez tartozó Izbégen teljesített szolgálatot. Majdani felesége rendszeresen látogatta a fővárosból. "A hívek nem gyanakodtak rá, azt gondolták, csak a főzéssel és a takarítással törődik. Inkább a Rózsika nevű nővel hoztak össze, aki elég sűrűn tiszteletét tette a plébánián. Feltűnő ruhákban járt, állandóan nagy kalapot viselt. Róla suttogták, hogy elcsavarta a fejem."
A híveket tehát nem a szerető léte, hanem a kiléte érte meglepetésként. Később elterjedt a hír, hogy az izbégi pap felvitte kedvesét a szószékre, átölelte, és közölte az egybegyűltekkel: ha így együtt jók vagyunk nektek, akkor maradunk! "Megható, hogy ilyen legendák születtek rólunk. Még akkor is, ha a történetből egyetlen szó sem igaz."
A püspökségen értetlenül fogadták, hogy egy nő miatt hagyja el az egyházat. "Csodálkoztak, hogy miért kell ezért kilépni. Hisz nem lépnek ki mások sem... De azt se mondhatom, hogy különösebben tartóztattak volna. Mindig is problémás ember voltam, az ilyeneket nem szokták marasztalni."
A botrány azonban nem kerülte el. Kiderült, hogy a fővárosban és környékén egyszeriben hét pap jelentette be távozási szándékát. Főként olyan papok, akik elhivatottságot éreztek a szociális munka iránt. Az egyházi vezetők attól féltek, hogy a kilépők lavinát indítanak el, ezért jobbnak látták, ha elejét veszik a nagyobb bajnak.
A püspök körlevélben tájékoztatta a híveket arról, hogy az egyház - paphoz méltatlan tevékenység miatt - kiközösítette Gergely Dezsőt és társait.
"A kilépésem után megtartottuk a polgári esküvőt, és kérelmet írtam a pápának, hogy a kiközösítésem ellenére adjon engedélyt a templomi esküvőre. A pápa képviseletében, szentszéki ügyhallgatóként egy karmelita szerzetes fogadott. Úgy kikérdezett mindenről, ahogyan még soha senki. A magánéletem legintimebb részleteiről is be kellett számolnom. Nem sokkal rá kaptam egy határozatot, hogy semmisnek tekintik a kiközösítésemet, hívőként - úgy mondják ezt, hogy laikus státusban - visszafogadnak az egyházba. A templomi esküvőt is megtarthattuk, igaz, a papon és a tanúkon kívül senki nem lehetett jelen."
Sanyarú évek jöttek. A feleség pszichológusként, a férfi könyvtárosként talált munkát, de lakásra nem volt pénzük, egy nyári konyhában húzták meg magukat. Ami azt illeti, ma sem dúskálnak az anyagi javakban: a VIII. kerületnek az a része, ahol laknak, nem tartozik a felkapott helyek közé. Két felnőtt gyerekük és egy unokájuk van.
Gergely Dezső állítja, hogy a legnehezebb időkben sem rendült meg a hite. Csak módosult. Egyre inkább az emberek jóságában kezdte keresni Istent, és egyre inkább a saját lelkiismeretének parancsait követte.
Fáradhatatlannak tűnik. Cigánymissziót és jótékonysági rendezvényeket szervez, karitatív akciók kötődnek a nevéhez. A kilencvenes évek első felében az egyház úgynevezett önálló lelkipásztori kisegítőnek nevezte ki, ami már majdnem olyan, mintha ismét teljes jogú pap lenne.
Gergely Dezső ennél már csak arra büszkébb, hogy a XIII. kerületben a cigányok rasajjá, azaz papjukká fogadták. Azt mondja, nagyobb megtiszteltetésről nem is álmodhatott volna.
