Törülközőnek látszó tárgy a kezében, fürdősapkát kér a kabinostól, teasárgát. Szorosni szoros, hát hisz haj a vízbe nem mehet, angyalom, viszont alája szorul féltüdőnyi levegő, legalább nem kell a fejet tartani - kacsint ez a szövegkabinos. De az angyal csak mosolyog, a látszat ellenére nem mindentudásból, hanem mert fogalma sincs, tud-e úszni. Hogy van-e szárnya, azt nem én döntöm el, hanem a tárgy, az alkalom. Most úgy alítom, van szárnya, nem nagy, de talán csak lelógatja, s bár eléggé tilos, húzza maga után a jeges uszodagyöpön. Nehéz lehet két ilyen tollkerítéssel a hátán. S még akkor víz nem is érte.

Angyal csupasz vonóval, orcái tejfölpirosak, szemsarkában kevéske gyanta és fénypor: angyalcsipa. A hiányzó hangszer legyen mélyhegedű. Aki látott eldurranni villanykörtét jégverem előtt, tudja, hogy az nem más, mint egy angyal tüsszentése. Több villanykörte, illetve jégverem szükségképpen több angyal. Tán nem mindennapos, de meg tudnak hűlni csúnyán. Hiába laknak gyógyvízben, mert ott laknak, százával. Továbbá a lélegzetben laknak, emberek meg főleg lovak kigőzölgésében, velük telik meg a gyerekszuszogás.

Thököly úti békés araszolás délelőtt, havas járdák, az autórádióból szól a Bartók. Beszorulok valamelyik kereszteződésbe, így a mellékutcából nem tud kikanyarodni egy autó. Miattam, illetve a gyalogosok miatt, akik mennek át a zebrán, ritkásan, de folyamatosan. Én meg hagyom. Ez a magyar autóskultúrában nem teljesen bevett dolog. Legalábbis nem automatikus. A mellékutcai autóban két férfi, leírnám őket rosszarcúnak, de nem rosszabb arcúak, mint felőlük nézve én. A kicsi torzság abból ered, hogy rázzák az öklüket, és teli szájjal üvöltenek, mutatván, takarodjak előlük, mert nem tudnak tőlem kihaladni, tisztelt bíróság. Mögöttem a többi kereszteződésbe beszorult autó, előttem embertársaink, kistől nagyig. Én is mutogatni kezdek a lámpára, hogy zöld van a gyalogosoknak, ha nem vették volna észre. De ők továbbra is ordítanak, dudálnak és integetnek, mintegy hergelnek, hogy menjek, őket ez nem érdekli. Nevetségesek és félelmetesek. Arra gondolok, ha most megzavarodnék, és a düh, a tehetetlenség, valamint a megaláztatás gyúanyagától rossz döntést hozva belehajtanék a tömegbe, akkor nyilván jönnének tanúskodni, hogy hát belehajtott a barom. Mit barom?! Egyenesen fellatív semen, hogy orvosilag írjam körül a problémát. Mosolyognom kéne, de egy idő után én is üvöltök, éppúgy nem hallják, ahogy én sem őket. Zümmögnek a rádióban Brahms brácsadalai, dühöngök, anyád brácsáját, csapkodom a kormányt. Azért sem hozok rossz döntést. Nevetséges, hogy ezt kimondom. A kicsi torzság, hogy egyáltalán fölmerül. Állunk, lassan elfogynak a gyalogosok, arcpirítóan lecsökken az egy főre eső angyalmennyiség.

A legnehezebb találni valami normális pozíciót, kiszakadni a karácsony előtti dühöngésből, eme évmélyi, évmagasi tébolyból, szereteti tülekedésből, ahol egyszerre vagyunk a legjobbak és a legócskábbak, a legőszintébbek és a legálságosabbak. Könnyebb ilyenkor nem leírni, hogy "szeretet", mint leírni. Rém különös tárgy, nem tárgy, inkább fuvallat, az ember tegyen bármit, egész életében ott köröz körülötte, vagy fordítva: őkörülötte ólálkodik ez a megviselt, törtfehér párafelhő, egy hoszszúdad pamacs. Rosszul fölrakott álszakállnak se túlzás tán mondanom. Álszakáll, de az arc védtelensége, bújása valódi.

Kínai gumiangyalok lepik el a várost, töb méretbe, kistől nagyig. Bálnafokozat csak közületnek, lehet lehúza csörlöval menyből vig kötélhúzásal. Kapható önfelfújós kivitelben, csak a szájába helyezem, majd a szájába beillesztés pontosan befejezével megnyomom a légpatront, azonmód fölfújja magát. De kapható sima kézipumpás is, Happy Jézuskay For You. Kilencven foknál melegebb helyiségben tartani csak saját felelőségre ajálatos. Gondozása bizonyos fokig mint egy emberé: mosninak langyos vízzel, szappanol. Angyalt nem cserélünk.

Szerinted milyenek az angyalok, kérdezem a lányomat. Kék palástjuk van, mondja Berta kapásból, meg hogy én vagyok az angyalok, mármint ő, s ebben van is igaza, többet nem lehet kiszedni belőle angyaltárgyban, nem is akarok. Éjjel voltunk a koncertágba, és anyaka sajtot fizetett nekem, mondja, hogy ő ezt álmodta. És voltak ott angyalok, kérdezem. Nem voltak, feleli halálos komolysággal, és ebben benne van minden, hogy te is csak egy hülye kauzalista felnőtt vagy, de azért szeretlek. Felírom, hogy "koncertág" - per analógiam eszterág, Kurtág, aranyág. Megfoghatatlan, mitől jár így az agyuk? Normálisan és angyalelmén.

Bruno Ganz a Berlin felett az ég vége táján, emberré váltában kijön valamelyik Szekondhend-pincéből. Épp levetette a gyönyörű, szívszorítóan slampos télikabátját, keletnémet kisvigécnek van öltözve, a fején a műbőr kalapra emlékszem élesen. Körülbelül ott van a Wenders-film csúcsa, ott kellett volna abbahagyni, ami utána jön, érdektelen, sőt plump, mintha csipkét műbőrrel szegnek be, olyan. Angyalnak öltözni nagyon nehéz, embernek könnyű, látjuk, csakhogy milyennek, mekkorának, mi végre.

Állt az üveges konyhaajtóban szárnnyal, fátyollal, tele puttonnyal, és, tetszik vagy nem, valami áttetsző rongy lengedezett az arca előtt. Amúgy izmos volt és favágószagú, egy postás meg egy strucc keveréke, 1958-ban. Alighanem a félelem, az édes és porhanyós félelem kérdeztette a kimosdatott ötévessel, hogy hát az milyen rongy a Jézuska szemén? Ugyan, hogyhogy rongy!? Hát a szép csipkefátyolára nem szabad mondani, hogy rongy, kisfiam, csóválta a fejét a nagyanyja. De ez egy különösen szép rongyocska, vágta ki magát a kis perfektualista.

Már azt hittem, soha, végül 2003. augusztus 8-án és 2005. április 11-én belenézhettem az angyalok szemébe, két kicsi ember legelső tekintetén keresztül. Fogtam őket a kezemben, in statu nascendi, ahogy mondani szokták, lucskosak voltak, magzatmázasak, és néztek rám, nem lehetett félreérteni. Ideküldtek, ezt mondta a nézés. Végtelenül meleg, fényes és közömbös volt, leírhatatlan, mondanám, amivel nem mondanék semmit. Huszonkét hónap eltéréssel két egyforma tekintet, olyan, mint azután soha többé. Néz rám a két lány azóta ezerszer szebben, naponta fölcsavarnak a pillantásukra, mint valami sírós, olvatag selyemszálat, de az a tekintet, abban a sűrűségben és tisztaságban ismételhetetlen. Tudom, milyen, és nem tudom. Van, amit tudni kevés.

Konténerbüfé, ha kinyitják az ajtót, mint valami hajóhinta, megindul a füst, noha nincs hová. Két betegápoló szolgálat után, súlyosan beforraltborozva valami kórházi, sőt, országos egészségügyi titokról suttog. Az egyik, ki tanult írógépműszerész, és merőben alkoholista, imádja a gyerekeket, a másiknak, aki nem írógépműszerész, szódásüveg-szemüvege van. Egy a mentőautóból kiröpült kismamáról folyik a kásás beszéd. Mármint kiesett, kérdi a szemüveges. Nem a, röpült az, nem esett. Hanem? Mit hanem? Azt hanem, hogy ki-e szállt? Ki, mondja az írógépműszerész. Röpülve. És a kisded, kérdi a szemüveges. Szerinted, kérdi az írógépműszerész. Néznek a forralt borba, se poén, se tanulság.

1951 karácsonyán négy ávós berontott a recski fogolytábor egyik barakkjába. Tán mindbe, de az egyikbe biztosan, ezt Sztáray Zoltán visszaemlékezéséből tudhatni. Ott a karácsonyi vacsorára váró foglyokat egyenként elhajtották maguk előtt, és derékszíjjal megkorbácsolták. Oda, vissza. Elfog a szánalom a tettesek iránt, ami nem düh, csupán lesajnálás és undor. Elképzelem az ő karácsonyukat. Ahogy, szeretteiktől távol, rájuk tör a magány, és rettentően sajnálni kezdik magukat. Az ebből sarjadó egészséges dühüket korbácsolással úgy-ahogy levezetik. Aztán röhögnek. Véraláfutásig csapkodják a térdüket. Éjfélre berúgnak rumtól, teától. Versenyt hugyoznak. Aztán eldőlnek négyfelé, kicsi, mocskos latrok a sötét, internacionalista éjszakában. Egyikük a hajnali hidegben a saját görcsös sírására és ugyancsak csillapíthatatlan hányingerére ébred. Kitántorog, majd hosszan bőg és okádik epeiglen. Másnap, ha merné, esküdne rá, hogy két hűvös tenyér fogta a homlokát, különben megfulladt volna. Nem női, nem férfi, de tenyér. Napokig töri a fejét a dolgon, szaglászik, szolgálatban kis híján fölsír, és nem emeli fel a földről a tekintetét hetekig. Más nem történik. Tán még most is él.

Felírom, ha már angyalcédula, hogy "hőgyészi mongol varrónők". Akár havi hatvanezer forintot is megkeresnek, persze ahhoz nagyon-nagyon sokat kell dolgozniuk, egy nem éppen szakszervezetjárta terepen. És igenis, még félre is tesznek az otthon maradottaknak. Rémületes a távolság Hőgyész és Ulánbátor között, tán még az ég, ezek a kisöbű európai csillagok is közelébb vannak, mint Mongólia. Akkor már gyorsabb és színesebb az álom, ki-ki hazarepül, de reggelre, munkakezdésre visszaér. Sajnos pénzt álomban nem lehet szállítani. Ha parlament volnék, felállnék egy percre a hőgyészi mongol varrónők tiszteletére. Is. Aztán a nem mongol nem varrónőkére, és így tovább. Állnék folyton, nem zajongnék. Fölülnék egy távolsági buszra, egy villamosra, egy vonatra, beülnék egy kerekes székbe, munka nélküli cigány embernek álcáznám magam, mittudomén, nem vagyok parlament.

Halmokban, sőt hegyekben a karácsonyfák, vágott angyalok. Érkeznek a főbejáraton és távoznak a cselédlépcsőn, mint valami bolond, családi maskara. Ráadásul nem is akarnak menni, nem én, nem én, sziszegik. Semmi légiesség, szúrós, hideg gyanta a testük, beleakaszkodnak a korlátba, a fordulóknál végképp megmakacsolják magukat. Ne csinálj botrányt, mért akarod, hogy lerugdaljalak, suttogja nekik az ember, aztán suttogva lerugdalja azt az egyet, akit két hete földíszített. Szemetesek kísérleteztek hajdan, lehet-e szeszt főzni a begyűjtött roncsokból, mért ne, ment a cefrébe cukor, habkarika, szaloncukor elég. Cefrepalota. Főzték angyalból a borovicskát.

Peter Falk megfogott egyszer egyet, persze még kisgyerekként. Eleven kisgyerek volt, szaladt utána korcsolyával, esetleg az angyal szaladt őutána, nem tudni. Sírt és birkózott és a duplájára nőtt, egy fehér párnaciha, amely csupa vér, csupa tok és csupa kétségbeesés. Ordított. A hártyás lábaival kalapált a száján, végül a nagy Peter Falk maradt ott a megtépett kis ballonkabátjában, kezében egy darab szárny. Jó lesz kéménypucolónak, dadogta, és fekete lett a jó szeme a rémülettől. Harc az angyallal, mondta később nevetve, de ezért nem kezeskedem.

Nem sok választ el, hogy ezentúl mást se csináljak, mint a téli égről írjak, jobbára verseket. Naná, hogy nem sok, csupán az ősz, morog Dumpf Endre beutaltam, mármint hogy az választ el. Beretvakék a téli ég, mezítláb megy ki madártejért az erkélyre, melyet leginkább hűtőnek használhatni. Minden erkély és minden ablak telirakva apró ételcsomagokkal, megannyi punga, tejeszacskó, apró jénai tél. Mintha egy hűtő peremén, a Lehel tornácán könyökölne az ember, gondolja Dumpf Endre. Fázik a pucér talpa, szúrja a kő, feje felett, mint egy tömött tükörben a szétrálépett háztartási keksz csillagai. "A két szemünk, hogy gyémánt néha, hogy lyuk, / kín telten és botoltan, / óh, boldogság, óh szenvedés, / mi más az élet, mint vad és / váratlan felpirregés a porban, / amiből vogymuk". Ezüstös fuvallatokat érez a bőrén, karácsony táján megszaporodnak, akkorák, mint egy vasaló, szenes kell legyen, gondolja, máskülönben összegabalyodnának itt neki a vezetékek. Ácsorog az angyalrajzásban. Kövérek, kalánfülűek, kecskelábúak, pukocsák. Mert a homályos és elnyúzott szív után a legtöbb angyal a nyelvben lakik.