Mint kiderült belőle, jóllehet "üres vagy negyedig telt lelátók előtt" zajlanak a bajnoki találkozók, továbbá az edzésmunka és a gyakorlati megvalósítás "ellentmond mindannak, amit az edzők a különböző fokozatú tanfolyamokon elméletileg elsajátítanak", mindez nem baj. Ennek megfelelően a szerzők a következő javaslatot tették: "Csak az átgondolt, tervszerű, következetes munka segíthet a bajokon. Ha a labdarúgásban mindenki a határozatok megvalósításáért dolgozik, akkor a következő vb-ig bizonyára sikerül ismét csatlakoznunk az élvonalhoz."

A másik analízis - igaz: más síkon - csöppet drámaibban láttatja a helyzetet, ám az alkotók feltehetőleg a gondok föltárása és a megtisztulás jegyében írták azt, hogy: "Miközben a legtöbb profi alakulat deficiteket mutatott ki és a mecénások támogatását igényelte, funkcionáriusai és az ezek szekerét toló társaság tagjai a futballüzletből busás hasznot húztak: a túrák elszámolásai segítségével és más lehetőségek felhasználásával tömték a zsebüket, és villákat építettek maguknak a Városmajortól a Rózsadombig."

Tekinthetnénk ezt akár kiindulási alapnak, és mondhatnánk azt: ha már se néző, se korszerű edzés, se pénz, se jó vezető, akkor lassan tényleg lehetne valamit lépni a megoldás felé is.

Nem?

Azért a De!-vel várjanak kicsinyt. Tudniillik az első, amúgy négyoldalas elemzést az 1969-es Képes Sport évöszszegző füzetében tette közzé a Kutas István, Lakatos György, Peterdi Pál trió - adalék: 1. Marseille!; 2. Balczó András a címlapon -, a másodikat pedig arra a korra vonatkoztatta Hoppe László és Hoppe Pál, amelyben éppen első világbajnoki ezüstérmét szerezte a magyar labdarúgás (harmincas évek; 1938).

Van még kérdés?