Tizenegy óra negyven volt.

Indult az utolsó vonat.

Három perccel elébb érkeztem, már nem volt ülőhely, a peronon álltam vagy ötödmagammal megadón. Útitársaim kezében úti sör dobozlott. Nem lógtam ki a társaságból.

Harsant a fütty, csukódott az ajtó. De még mielőtt egészen becsapódott volna, bevágódott és préselődött rajta egy úr. Meglehetősen csapzott volt, viseletes, lihegett, izzadt, szemét lehunyva dőlt a falnak.

- Mázlid volt, épp hogy elérted - szóltam hozzá, ösztönösen, mert, mit tegyek, ha ilyen az ösztönöm.

- Nekem mázlim? - nyitotta rám nagy, barna szemét. - Hülyéskedsz? Nekem mázlim? Tudod hanyas vonattal kellett volna jönnöm? A négyessel. A négyes zónázóval.

Fejét csóválva halászott elő egy fényes borsodit kabátja zsebéből.

- Lekésted - bólintottam.

- Le.

Végigmértem és csöndesen, megértőn, szánón konstatáltam:

- Te egy lekéső vagy.

- Hát igen. Az vagyok. Honnan tudod?

Vállamat vontam, mert nem tudtam, honnan tudom. Ki tudhatja azt, honnan tudjuk a dolgokat. De őt ez már nem is érdekelte túlságosan. Sörét fölkattintva, abba bele-belekortyolgatva mondta már a magáét.

- Lekéső. Lekéső... Hát igen. Lekéső... Nem! Hát nem! - lázadt föl kétségbeesetten. - Nem vagyok. Nem vagyok lekéső. Nem. Nem. Nem! Csak most éppen lekéstem. Speciel. Kivételesen. Mert amúgy én mindig odaérek, ott vagyok, ahol és amikor kell. Csak most, csak ma, csak most, lekéstem. Igaz, nagyon. Pedig igyekeztem. De mégis lekéstem. Lekéstem, a fene vigye el. Épphogy, de le. Le mindet, négy óta mindet. Pedig elindultam időben. Fél négykor indultam a Jászairól. És mégis lekéstem. Tudod, miért?

- Nem tudom.

- Én sem. Egyszerűen csak lekéstem. Alighanem azért, mert nem gondoltam volna.

- Mit?

- Hogy lekésem. Csak ballagtam nyugodtam, mert biztosan tudtam, hogy elérem. Szép volt az idő, sütött a nap, nézegettem a kirakatokat, hisz tudtam, hogy van időm.

- És nem volt.

- Volt, csak nem annyi. Elfelejtettem ugyanis, hogy nincs jegyem. Mindig rötúrt veszek, de most az asszony hozott be reggel. Ő már végzett dél körül, hazament, én meg mondtam neki, hogy megyek a négyessel, ne izguljon, megyek. És mentem is. Ott is voltam időben. De akkor jutott eszembe, hogy nincs jegyem. Arra, hogy vegyek, már nem maradt időm. Gondoltam, sebaj, majd megyek a negyedes gyorsítottal. Ebbe belenyugodva, no meg hogy elűzzem a boszszúságot, visszamentem a Katona József utcába, hogy megigyak egy pohárkával. Időben visszaértem az automatákhoz. No de hogy ott mi volt, az nem közönséges. Az ötből akkor már csak három működött, mindhárom előtt hatalmas sor. Esélyem sem maradt.

Belenyugodtam, hogy csak az ötössel mehetek. Nem is tülekedtem, visszamentem az Újlipótvárosba. Itt születtem, itt jártam iskolába, a Szigetbe. Gondoltam, legalább veszek kenyeret. Hagymás kenyeret, azt szereti az aszszony. Vettem is. A boltban eldiskuráltam kicsinyt, de aztán mentem.

Az automaták közül már csak kettő működött. Beálltam a sorba. No, azt ne tudd meg. Mindenféle homelessek igazították az ügyet. MÁV-os ilyenkor égen-földön nincsen egy se. Homelessek vezénylik az ügymenetet. Alighanem ők is cseszik el a masinákat. Aztán segédkeznek. A papírpénzt csak így veszi a gép be, a fémet csak amúgy. Ők tudják, hogyan. Te hiába gyömöszölöd bele az ötszázasodat hatszor, nyolcszor. Visszajön. Ő kiveszi kezedből a pénzt, bedugja, és már kapod is a jegyet. Hát persze, hogy adsz neki egy ötvenest. De mire ez az előtted lévő tíz utassal lemegy, te lekésted a vonatot.

- Még szép.

- Én annyira kétségbeestem, hogy visszamentem a Firkászba.

- Nocsak.

- Ott én otthon vagyok. Bementem. Látom, sehol egy lélek. Ez lyukas idő.

- Állok a pultnál. És elkezdek kétségbe esni. Hát mit keresek itt? Minek jöttem be? Nem fogok diskurálni senkivel, nem tanulok, nem okosodok, nem gazdagodok, nem segítek, nem dolgozom. Miért vagyok itt, miért? Erre bejön az utcáról az egyik felszolgáló barátom, Gabi. Mondja, tudom-e? Kérdem, mit. Mondja: meghalt Rita. Meghalt Rita. Neked ez mit se mond. Tulajdonképpen nekem se sokat. Hisz alig ismertem Ritát. Csak megszoktam éppen. Megszerettem. Odatudtam. Hozzátudtam. Hozzászerettem. Odatartozott ő a Firkászhoz, mint a pult, a szék, az asztal. Annyit tudtam, hogy Olaszországban élt sokat, két férjet is elfogyasztott ott, aztán hazakeveredett. Két gyermeke volt, s mindkettőt eltemette. Esténként ült, szokott helyén a sarki kakasülőn a pultnál. Ha olasz vendégek jöttek, beállt tolmácsolni. Különben csak ült deci borával, és mosolygott, végtelen szeretettel mosolygott kedvesen bele a világba. Imádta a gyerekeket. Édesanyja temette el. Lekönyököltem a helye mellé. És elméláztam. Hova is sietek? Hová is sietünk?

- És lekésted a következőt is.

- Mi az, hogy lekéstem? És aztán sorra lekéstem a többit is. Hol egy osztálytársam jött szembe, akit most műtöttek, és negatív lett a szövettana...

- Ha pozitív lett volna, akkor is lekésel...

- Harminckét éve ismerjük egymást. Hát mit számít ehhez képest egy óra... Aztán Iván csámpázott szembe velem, a cselédcsengőgyűjtő, minden újlipóciánerek ismerője, vele is le kellette ülnöm egy kicsit. Aztán Gabival sodródtam össze, aztán Zoli, aztán a Pisti jött, aztán már csak mentem, mentem, siettem, nehogy lekéssek, és már csak odalent az aluljáróban akadtam el, mert rácsodálkoztam erre az egészre, erre az elképesztő kavalkádra, forgatagra, fertőre, mocsokra, bűnre, amit mégiscsak annyira szeretek, és aztán...

- Aztán csak elérted ezt.

- El. Ezt. Ezt el.

Hallgattunk egy kicsit, aztán megkérdeztem:

- És az asszony?

- Mi van vele?

- Nem haragszik?

- Haragszik, haragszik, persze, hogy haragszik. Mi az, hogy haragszik. Brrrrr... De hát meg kell hogy értse. Meg kell. Meg kellene. Meg kellene, hogy értse. Muszáj, hogy megértse. Megérti, ugye, hogy meg? Meg kell, hogy értse! Hisz én nem késni akartam. Csak szembejöttek. Én arról nem tehetek, hogy szembejöttek.

- Kicsodák?

- A késések. Arról én nem tehetek. Azt őneki meg kell értenie. Muszáj, hogy megértse. Hisz szeretem. Csodálatos asszony. Őhozzá rohanok. Már négy óta csak őhozzá.

- Hol laktok egyébként?

- Hát Vácon. Tényleg, hol vagyunk? Hol vagyunk?!

- Lökd meg, te marha! Hát Vácot már régen elhagytuk, ez már... ez már Verő... nem... Hú... Ez már... Hu-hű... Ajjajajajj, ez már Maros. Hú... kapok a fejemre én is...