Twist Olivér
Nem csak regény, pedig a világirodalom leghíresebb regényei közé tartozik. Nem csak szociográfia, pedig aligha kaphatunk festőibb képet a XIX. század Londonjának szegénynegyedeiről, szegényeiről, az átláthatatlanul zavaros kavargásról, mely ezt az akkori makropoliszt jellemezte. És nem is csak mese, melyben ördögök, angyalok és tündérek szerepelnek, akik rátelepszenek szívünkre és a sajnálat, a tehetetlenség, a minduntalan meghiúsuló remény villanásaival kápráztatnak el bennünket.
Őstörténet. És szereplői nemcsak valahai embertársaink, hanem jelenlegi világunknak is újra és újra felbukkanó archetípusai.
De igaz majdnem mindennek ellenkezője is. Jó regény, tele csavaros, izgalmas, ide-oda ugráló jelenetekkel, tele szövevénnyel - de mindezt túlságosan szokványosnak is érezhetjük. A szívünk összeszorul - de az első pillanattól tudjuk, hogy a jók majd elnyerik jutalmukat. Természetesen nem valamenynyien: a melodramatikus kifejlet megkívánja egy szereplőnek, és éppen a leginkább szívbe markoló szereplőnek, egy fizikailag és érzelmileg is rabságba esett fiatal lánynak önfeláldozó, kétségbeejtő és vérfagyasztó halálát. Szociográfia: de mégsem igazi társadalomrajz, mind az alvilág, mind a dologházak nyomorult szegényeit inkább csak illusztratív szinten ismerjük meg. És vajon mese-e? A démonian Rosszat, mely a történet igazi témája, minduntalan elfedi az írás stilisztikai takarója, a drámaiságot nélkülöző narráció, Dickens gunyoros, önmagát is kigúnyoló írásmódja, a leírásokban meg-megjelenő régimódi részletezések, leírások. Mintha az író önmagától is megijedne, nem csak a világtól, amit egyszerre teremt és ábrázol, egyszerre vesz észre, mélyed el megismerésében és száll alá a leírt pokollal párhuzamosan saját sötétségének poklaiba.
Bennünket, olvasókat, ezekért az ellentmondásokért ejt rabságába Twist Olivér története. A XIX. századi realizmusban a démonikusat, a félelmeset, az elbeszélés nyugodt hömpölygése alatt az ősgonosz jelenlétét érezzük meg, akkor is, ha ezt önmagunknak sem merjük megfogalmazni. Gyerekkoromban féltem ettől a történettől - és most, újraolvasva, megértem ezt a félelmet, és azt is látom, hogy sok egyéb valóságos esemény mellett vagy inkább azok előtt életem mély félelmeit is ez oltotta belém. Ma már úgy látom, hogy az akkori gyerek megérezte a minden emberi kínoknak talán legnagyobbikát, a kiszolgáltatottság tehetetlenségét - és mellette azt a tehetetlenséget, amit az a gyermek olvasó érez, aki még tökéletesen azonosul a könyvek szereplőivel, aki az olvasás első nagy élményeiben nem tud különbséget tenni sem valóság és képzelet, sem a megszeretett másik és önmaga között. Olivért pedig az az egykori kislány bizonyosan megszerette, mint ahogyan a regényben is mindenkiből a sajnálatot, szeretetet, segíteni akarást váltja ki.
Vajon tudatosan alkotta-e ilyenné írója, vagy azért, mert magának volt szüksége egy ártatlan teremtményre, akit megszerethet? Vajon saját emlékei, félelmei vagy a regény hatásának szándéka miatt szállt-e le a kiszolgáltatottság alvilágába? És mi, olvasói, vajon saját félelmeinket vetítjük-e Olivérre, saját kegyetlen hajlamainkat Fegin bandájára, saját önfeláldozási hajlamainkat Nancy regényességbe távolított alakjára?
"A falusi templom oltára mellett van egy fehér márványtábla, ma még csak egy név áll rajta: Agnes", Olivér anyjának regénybeli neve. Igazi nevét, lényének rejtélyét nem ez a név őrzi. Magunkban keressük, és magunkban sohasem fogjuk igazán megtalálni. Bujkálunk a megfejtés elől, szándékosan tologatjuk a megfejtés idejét. Olivér lényét és metaforáját ezért nem tudjuk elfelejteni.
