- Mire ez az interjú megjelenik, maga már Észak-Írországban praktizál. Egyelőre három hónapra alkalmazzák, de ahogy magát ismerem, az életben többé nem engedik el. Egy orvos azok közül, akik az unió nyugati felén keresik a jövőjüket. Nosztalgiás félelem munkál bennünk, hogy az uniós csatlakozással elveszítjük saját orvosainkat, és azt a zárt, biztonságos világot, amiben éltünk; vagy pedig meg akarunk futamodni a kinyílt piac elől, ahol szabadon jöhet-mehet a legjobb kőműves, vagy orvos. Esetleg félünk, hogy a "mi" dokijaink helyett valami ismeretlen képzettségű gárda jön a "homályos" Keletről.

- Ez egy állapot, amelyet, mint beteg, maga talán nem szeret, szerintem meg isteni jó dolog, ami következik az uniós tagságunkból. Európában nyilván élénk mozgás kezdődik. A lehetőség, a kedv, a pillanatnyi családi-társadalmi pozíció alapján az emberek különböző helyekre mennek élni és dolgozni, ha megtehetik azt. Az első reakció erre persze az önzés. A beteg ember normális önzése, hogy elveszíti a megszokott orvosát. Akadnak, akik - ez ma nagy divat - gorombábban fogalmaznak: "ingyen tanultak, most meg cserbenhagyják az országot". Ám ez még egy fiatal orvosra sem feltétlen igaz, az idősebbre pedig biztosan nem. Ha ingyen tanultam, akkor mondhatom, ingyen is dolgoztam az államnak. Más kérdés, hogy a betegeimnek kellett megfizetniük a honoráriumomat...

- Várjunk a hálapénzzel, maradjunk még a vádaknál.

- A saját érdekemben, hogy több pénzt keressek, cserbenhagyom a betegeimet, az országot. Hát, erre csak azt tudom mondani, ha az Európai Unió egy másik centruma elvisz, mert elvihet innen néhány orvost, akkor tessék szíves lenni ebbe belenyugodni. Vagy pedig: tessék visszafizetni azt a pénzt, amit Magyarország minden ellenszolgáltatás nélkül fejlesztésekre kap az uniótól. Mert egy rendszer tagja vagyunk. Van még egy érvem: aki az itthoni viszonyokkal annak ellenére elégedett, hogy esetleg csak a negyedét vagy a tizedét keresi a kintinek, nem fog elmenni.

- Akinek általában a rendszerrel van baja, kereshet bármennyit, útnak ered.

- Egy normális értelmiségi, s még egy orvos is talán ebbe a körbe számít, szeretne valamiféle kreatív munkát végezni. Magyarországon erre sohase volt igazán lehetőség.

- Mit ért kreativitáson?

- Ha például egy rossz, alig működő egészségügyi szisztémában dolgozik, és megpróbál valamiféle kiutat keresni, akkor annak megvalósítására, vagy legalább megvitatására lát némi esélyt. Ha mondjuk tízéves orvosi működése alatt valamiféle szakmai fölismerést, meggyőződést szerez és igyekszik ezt a tudományos munkát kiteljesíteni, annak az eredményeit a gyakorlatba átültetni, akkor lát némi esélyt a megvalósításra. Nem azt mondom, hogy meg is kell valósítania. Csak annyit: legyen érdemes hozzáfogni, mert van valamennyi esélye.

- A távozás első oka ezek szerint az, hogy értelmiségiként úgy gondolja, semmilyen ráhatása nincs, hogy a saját körülményein valamit is változtasson?

- Javítani szeretnék, részt venni a változásokban, befolyásolni a változásokat, vagy akár csak egyetérteni azokkal az irányokkal, amik uralkodnak, ám erre semmi esély sem a hétköznapi életben, sem szűkebben az egészségügyben.

- Ez elég lehangoló.

- Ezért megyek el. Amikor egy - ma már volt - miniszterelnök a jogállam természetét úgy határozza meg, hogy mindent lehet, ami bár erkölcstelen, de nem törvénytelen, akkor ott vége a világ otthonosságának. Ha ezzel az elvvel akár csak megpróbálnak kibékülni, vagy egyezkedni, akkor nem lehetséges semmiféle erkölcsi előrelépés. Hiszen a politikusnak éppen az lenne a feladata, hogy az erkölcsös állapot kerüljön bele a törvényekbe, hogy a morális elveket a törvények adta lehetőségek ellenére is érvényesítse. A vezéri mondat négy éve hangzott el, és egyetlen politikus sem akadt, aki azt mondta volna: ha ez így van, akkor demokráciáról többé ne essék szó! Ettől a pillanattól a dolog semmi másról nem szól, csak a korrupcióról. Bizonyos korrupció mindenütt van, a hálapénztől a kapcsolati tőkéig. Annál az állásnál, amit megpályáztam Észak-Írországban, a kérdőív egyik kérdése úgy szólt: ismer-e valakit a biztosító társaságnál, kért-e bátorítást valakitől a cég emberei közül? Ha erre igent mondok, eleve érvénytelen a pályázatom. Ha utólag kiderül, hogy letagadtam, akkor akár börtönbe is kerülhetek. Ez a válaszom arra a sok kérdésre, amelyik mind azt firtatta: milyen ismeretség kell ott egy orvosi álláshoz. Itthon mindenki szívesen dobálózik a korrupcióval. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök úr azt nevezi annak, hogy én elfogadok paraszolvenciát a betegtől. Valamilyen előnyért, amit én az állam pénzéből nyújtok, a zsebembe is teszek valamit. Az utóbbi öt évben a helyzet tovább romlott azzal, hogy megjelent a politikai korrupció is. Annak nevezem, hogy vagy az egyik vagy a másik oldalon kell lenned. Mert, ha középen akarsz maradni, akkor a pad alá kerülsz.

- A betegágyon azért ez viszonylag egyszerű: meggyógyul a beteg vagy nem, ez független a pártállástól.

- Nem egészen így van. Azért 1989 előtt, ha az ember nem nyalta egy kicsit a hátsóját a kerületi párttitkárnak, akkor már azt mondták, hogy hú, azért itt a kórházban bajok vannak... Ez nem sokat változott. Ha megpróbál középen maradni, akkor mind a két oldal azt fogja mondani, hogy maguk szarháziak. A baloldal finomabban dolgozik, de ha az egyik volt jobboldali egészségügyi miniszter még négy hétig hivatalban marad, akkor ma itt klinika helyett csak egy kis sebészeti osztályt talál, pusztán azért, mert nem kellő alapossággal nyalták a... talpát.

- Pedig az ember azt gondolná, hogy az orvosoknál egyetlen szakmai elit van. Egyetlen, és annyira hülye nem lehetek, hogy politikai alapon kikezdem, mert hát beledöglök.

- Nem így van és ez tragédia. Azt magyarázom, hogy nem lehet kívül maradni, nem lehet megmaradni a szakmánál. A klinika szerencséje, hogy házon belüli emberek szoktak vezetőkké válni, és a szakmai tudás házon belül még számít. De a magyar sebésztársaság mondjuk, ugyanúgy ketté van hasadva, mint teszem azt az orvosi kamara. Bal, jobb és ádáz harc.

- És a beteg meghal.

- Itt még nem tartunk. Pozícióharc ez. Arról nincs szó, hogy egy jobboldali ember vagy egy baloldali ember jobban vagy rosszabbul operál. Azt sem gondolom, hogy valakit alkalmatlansága ellenére ki tud nevezni bármely kurzus.

- Van-e az egészségügynek röviden összefoglalható generális baja?

- Ez egy olyan üzlet, ahol a vevő mondja meg az árakat. Bemegy a Keravillba és azt mondja, kérem, nekem 300 forintért adjanak egy televíziót. Képtelenség! Az egészségpénztár mondja meg nekem, hogy mennyiért végezzek el egy epeműtétet. Az nem megy, hogy minden évben adott összegből gazdálkodik az egészségpénztár, és az adott keretet ő osztja fel, mondja meg, mi mibe kerüljön egy kórháznak. Hát ennek így sohase lesz vége, a pénz soha nem lesz elég. A több-biztosítós rendszerre esküszöm, aminek megvalósítása csupán akarat kérdése. Ott a biztosítók írnak ki pályázatot: ki, menynyiért vállalna egy epeműtétet. A kórházak osztanak, szoroznak, ennyibe kerül az ágyneműmosatástól, az orvoson át a takarítónőig minden, és tesznek egy ajánlatot. Aztán a biztosító dönt: ez a kórház ennyiért, az meg többért csinálja meg ugyanazt. Kórház nem marad munka nélkül, hiszen határt szab a kapacitás: lehet, hogy én megcsinálok évente ezer epeműtétet kevesebbért, mint a többiek, de ennél többet nem tudok. Akkor a többi beteg még mindig mehet a másik kórházba, ahol drágább ugyan a beavatkozás, de ebből a beteg nem érez semmit, hiszen a kockázat, a döntés a biztosító kezében van. Az a baj, hogy a politika nem tud leválni erről a szerencsétlen szolidaritási rendszerről. Azt mondja a politika, hogy az átállás azonnali hatalmas pluszkiadásokkal járna, miközben a szolidaritás csorbulna, és bizonyos csoportok, legfőképp a szegények, kiesnének bizonyos ellátási formákból. Pedig ez egyszerűen nem igaz. Létre lehetne, kellene hozni alapítványokat azok számára, akik nem tudnak kellő értékű biztosításokat kötni. Vizsgálni kellene a betegségeloszlást: azt mondják, hogy a szegény embereknek, a hajléktalanoknak, a nyugdíjasoknak esélyük sem lenne arra, hogy mondjuk szívműtéthez jussanak. Csakhogy a szívinfarktus nem ennek a népcsoportnak a tömeges betegsége! Előfordul, de nem specifikus. Bizonyos betegségek, bizonyos csoportokat érintenek jobban, és ezt öt-tíz százalék eltéréssel ki lehet számítani. Tudni lehet, hogy a jól kereső 45-65 éves korosztály, a menedzserréteg az, amelyik potenciálisan szívinfarktust kaphat. Az ő biztosításukba ezt bele kell venni, a hajléktalanokéba meg nem, és ha ne adj' isten, egy hajléktalan kap szívinfarktust, akkor jön az alapítvány, amelyik megoldja a gondot. Ahhoz, hogy itt biztosítási alapú egészségügyről lehessen beszélni, először is helyre kellene állítani az OEP alkotmányos helyzetét. A lényeg: a biztosító ne az állam egyik keze legyen, mert ez képtelenség. Úgy tűnik, ezt a politika képtelen felfogni.

- A szakma felfogja?

- Igen. Persze nem mindenki ért vele egyet. Mert az átállásnál kiderülne: vannak olyan szakterületek, amelyek frekventáltak, és vannak, ahol kevesebb specialista is elegendő lenne. Gondoljon arra, hogy amikor a Kádár-rendszerben felszámolták a tbc-t, rengeteg tüdőgondozó vált feleslegessé. Könnyen kiderülne most is, hogy általános sebész például kevesebb kell, mint ahány van.

- A kórházak diktálnának.

- Nem egészen. Azért a szakma általában sem erkölcsileg, sem tudásában nem épült még le. Ami az új rendszert illeti: hiába vállalok el évente háromezer epeműtétet versenyképes áron, ha a beteg - a szabad orvosválasztás alapján - nem jön hozzám, mert rossz a hírem. Anyagi érdekem is, hogy a szakmai színvonalamon őrködjek. A gyakorlat ezt a félelmet nem igazolja. A világon nagyon sok helyen működik ez a rendszer. Jellemző, hogy Kanadában, ahol visszatért a szolidaritási alapon működő biztosítás, azonnal megjelent a hálapénz is...

E-mail december közepén:

T. Szerkesztő Úr, levelét ezen
az e-mailen vettem örömmel. Egyelőre csak ez van. Jövő hét közepén kerülök a végleges helyre és lakásba. Sajnos még annál is jobb minden - az időt kivéve -, mint gondoltam.
A sör és a whisky felülmúlhatatlan.

Dr. Haskó László: "Ha középen akarsz maradni, a pad alá kerülsz"