Az az igazság, hogy Bächer Iván elég szörnyen zongorázik. Mondjuk a hangszer sem egy világbajnok a Spinoza Házban, lehangolódott, zörgő hangú vacak, de ez a tényeken nem változtat. És Bächer Iván sem tesz úgy, mint valami föl nem ismert zseni, legyint egyet Chopin után, basszuskulcs, megint nem sikerült.

Akkor mi az oka, hogy már ötvenedszer van telt ház miatta? Magyarázatnak kevés, hogy mert Bächer írásaiból is fölolvasnak, egészen pontosan Gyabronka József olvas föl, miközben a szerző ül a zongoránál, szemérmesen elfordul a nézőktől, és csak ritkán látszik, hogy neki is tetszik a dolog, mert elmosolyodik.

A kérdés azonban nem ez, hanem hogy mit néznek ötvenedszerre is. Mert egy estére meg lehet tölteni a nézőteret, de ötven estére való rokonsága még Bächernek sem lehet. Úgyhogy nyilvánvalónak tűnik: őt nézzük. Nem a szerzőt, mert az írásokat többnyire már olvastuk, a sétálócéduláról szóló különben is túl hosszú, a többi viszont pont anynyi, amennyi kell. Nem is a zongoristát, mert nála különbekért sem vesszük esetenként a fáradságot, hogy kimenjünk a hidegbe. Bächer Ivánt nézzük, aki viszonylag jól tűri a bámészkodókat, néha kifújja az orrát, néha az ujjait mozgatja, hallgat vagy mond valamit maga elé, ül vagy meghajol. Nézzük, és azt mondjuk, ilyenek voltunk. Ilyenek vagyunk. Ilyenek leszünk. Szerencsés esetben.

Ha ketrecben ülne, az lenne kiírva rá: Ember, az egész világon elterjedt. Ami a mondat második felét illeti: óriási tévedés. Igazából veszélyeztetett faj.