Ülök a vonaton, a zónázón, és megyek.

Megyek be a városba. Hogy aztán majd jöhessek vissza újra.

Megyek, és közben ezen spekulálok egy kicsit.

A menésen.

Miért mennek annyit az emberek?

Én még csak hagyján vagyok, ha nem mennék, nagy baj nem esne úgy se. Ha nincs kedvem, nem is megyek. Én kedvtelésből megyek. Örömmenő vagyok.

De mások muszájból kerekednek föl reggel, este.

És mennek. Keresztül a fél városon, vagy az egészen. Araszolnak a rémítő bűzben órát, másfelet. Mennek húsz, ötven, száz kilométert naponta. Vonatra szállnak minden reggel ötkor. Metró lyukában tűnnek el.

Azt hiszem, hogy régen ez nem így volt. Az emberek menésre nem tékozoltak el ennyi időt. Nem volt ez a rengeteg mászka.

Aki ahol volt, ott maradt.

Egy gyárigazgatónak a gyár területén volt a lakása.

Egy iskolaigazgatómnak az iskolában.

Az orvosoknak a kórház parkjában állott a házuk. Szép, tágas, takaros. Meséltem már talán: a mi házunk egy bankár nyaralója volt.

A bankár bankja a mai Jégbüfé házában működött. A bankár lakása pedig a bank felett volt, ugyanabban a házban. A nyaralót nyáron használták két-három hónapon át. Olyankor a bankár ment, valóban. De már hétvégeken nem volt ideodázás. Nem is igen lehetett volna: akkor még szombaton is dolgoztak a népek.

A paraszt persze mozgott különböző helyeken lévő földjei között. De a falut, annak határát ritkán hagyta el. A munkás is ott lakott, a gyár mellett, a telepen. És aki odébb lakott, az is gyalog járt.

Ezen spekulálok éppen, amikor megszólal a telefon zsebemben.

Szomorú női hang szól bele, olyan szomorú, hogy mikor mondta a nevét a lány, már tudtam is, hogy miért hívott; meghalt az anyja.

Zsuzsa néni volt az én utolsó zongoratanárnőm.

Szabó Zsuzsa.

Hat éven keresztül jártam hozzá, egy darabig a konzervatórium Nagymező utcai házába, de később főként a lakására, a Visegrádi utca és a Csanády sarkára.

Pár éve meglátogattam.

Csont és bőr volt, végtelenül depressziós, maga a megtestesült értelmetlen élet. Akkor már tíz éve kidobták állásából, lányával nem volt kapcsolata igazi, unokája már kinőtt mellőle, nem volt dolga, helye, szerepe semmi.

És ami a legjobban mellbe vágott: a lakásban nem volt a zongora.

Amikor ezt konstatáltam, tudtam, hogy nincsen segítség.

Ronda egy pálya ez. Az elején majd mindenkinek felcsillan a remény: ő is játszott Mozart d-moll koncertet nagyzenekarral, szólóestjei voltak, kamarázott. Még én is hallottam a Kisteremben triózni. Felesége volt Kovács Dénesnek ő is, egyik a sok közül, szonátáztak is akkoriban.

Szép lány volt, azt hiszem, nagy szemű, karcsú, vidám.

De aztán a tanítás robotja marad évtizedeken át az egyetlen biztos kapaszkodó.

Erről is tudok valamit.

A nagy zenetanárt a naggyá lett tanítványok teszik naggyá. Csakhogy a dolgok nem őnála dőlnek el. Ő csak segíthet vagy ronthat egy kicsit. A dolgok elébb dőlnek el, ez a szomorú. És a Nagy zenetanár azzal kezdődik, hogy ő veszi, ő veheti föl az eldőlt tanítványt, azt, akinek a sorsa eldőlt már elébb. Hogy kiből lesz pályán maradó, igaz, hivatásos zenész, az tízéves kor körül eldől. Hogy kiből lesz nagy zenetanár, azt az dönti el, hogy ki tud több eldőlt fiatalt fölvenni. Vagyis a jó zenetanár tanszakvezető.

Ilyen egyszerű a zenepedagógia.

Zsuzsa néni engem tanított. Engem, akiről lehetett tudni, hogy nem viszi sokra. Mert már mást csinál komolyan. Ha egyáltalán.

És mégis, ez volt a valami.

Aztán nem maradt semmi sem.

Zsuzsa néni egyszer csak ott maradt sehol

És nem is kellett mennie sehova.

Nem volt hova mennie.

Beszorult.

Otthon ült heteken, hónapokon át.

Nem ment már régen sehova.

És most mégis csak megérkezett.

Mi is megérkezünk közben. Mi a Nyugatiba.

Leszállok, átaluljárózom a Katona József utcába, belevetem magam Újlipóciába.

Ahol minden házban lakik egy zongoratanárnő.

Olyan vagyok, mint egy hazatérő vidám földműves.

Csak annál egy kicsit szomorúbb.

Megyek. Megyek. Megyek.