A koncert első száma alatt tehát ez szinte egyáltalán nem volt zavaró. Haydn Csoda szimfóniája szólt Gérard Korsten vezényletével, természetesen, izgalmas szünetekkel, még izgalmasabb hangzó részekkel. Korsten nem rossz típus, sokat dolgozik, de valahogy mégis szinte észrevehetetlen, eltáncolja a zenét, de mégsem szerepeli szét az estét, irányít, de egész lénye azt hangsúlyozza: nem ő a játékos, hanem az a sok ember a pódiumon. Minden nyersességgel együtt is megszólalt a szimfónia, és nem sikkadt el az első tétel, a második végig őrizte kiszámíthatatlanságát, soha nem lehetett tudni, hogy merre megyünk tovább. Aztán a harmadik tétel triójában egy kicsit az oboa olyan sípszerűen szólalt meg, fűzfán fütyülő rézangyal, nem volt éppenséggel szép, de lehet, hogy szándékos, és a zene népies hangjára utalt ez a szín. És a vége, a vége... Haydn a legmegfoghatatlanabb lángész, olyan könnyen és olyan görcsmentesen, kifogyhatatlanul és megunhatatlanul ontja a legjobb zenét. Nem szíve vérével írja és nem forró könnyeivel, és mégis elér a legfontosabb helyekig, fülig, szívig, agyig, gyomorig.

A program négy műsorszámából kettő is kakukktojás, Bruch és Sarasate nem illett tökéletesen a sorozatba. A különbség az, hogy Bruch tökéletlenül azért beleillik, nem nagy zene, de azért zene, és Gál-Tamási Mária magabiztosnak látszó, koncentrált és szenvedélyes szólója jót is tett neki. Az ember érteni véli a Fesztiválzenekar szép hangjának alapját: ilyen tehetségű muzsikusok játszanak benne. Sarasate Navarra című, két hegedűre és zenekarra írott művét viszont a virtuozitás tartja életben, és ha csak jó, de nem kirobbanó személyiségű hegedűsök játsszák, az egésznek nincs sok értelme. A nehéz szólamokat azért hibátlan előadásban hallhattuk Czenke Csabától és Szlávik Zsuzsától.

A zárószám kissé savanyúbb lett a reméltnél, Mozart nagy
g-moll szimfóniáját eljátszották, de nem indokolták meg, hogy pontosan miért, az első ütemek még megnyugtatóan hatottak, rendben van, nem érzelgik túl az egészet, de aztán kiderült, hogy egyáltalán nem visznek sok érzelmet a játékba, viszont annyira tisztán és precízen sem játszanak, hogy ámuljunk a szerkezet tisztaságán vagy a szimfonikus zenekar varázsán. Ehhez képest viszont a megismételhetőket megismételték, úgyhogy szinte minden tétel leült a közepe táján. Az ember hajlamos arra gondolni, hogy a g-moll szimfóniát csak akkor érdemes előadni, ha különös ok van rá, valami, amit csak így lehet elmondani. De lehet, hogy csak el vagyunk kényeztetve.