A flashmob legjellemzőbb újdonsága és ismérve, hogy a virtuális kommunikációs eszközöket (internet, SMS) a valóságban megnyilvánuló esemény kiváltására és tömeges találkozás "spontán" szervezésére használják, ami nyilvánvalóvá teszi a virtuális kommunikációs eszközök egyébként is uralkodóvá növekvő pszichés és szociális jelentőségét.

Egyértelműen pozitív az ebben megmutatkozó spontán közösségvágy, a közös cselekvés vagy ünneplés vágya, ami azonban éppen ezek általánosan tapasztalható elsorvadásából és elsekélyesedéséből következik.

A flashmob két lábon járó ellentmondás: egymás számára elvben ismeretlen emberek olyan spontánnak deklarált nem spontán találkozása, melynek az az értelme és célja, hogy ne legyen se értelme, se célja; résztvevői úgy formálnak pár percre látszólag személyes részvételre épülő virtuális közösséget, hogy semmilyen valódi közösséget nem alkotnak: mindenki mindvégig megőrzi különállását és névtelenségét, azaz személytelenségét.

A flashmob a neoavantgárdból már ismert performance, illetve happening populárisabb válfajának tűnik, de kár lenne összetéveszteni velük, mert a flashmob még rejtett szándékaiban sem művészet, hanem közönséges divatjelenség. A definícióban felsorolt ellentmondásokban így a divatjelenségek tipikus alapellentmondását ismerhetjük fel: tömegek abban a hiszemben követnek egy adott modellt, hogy ezáltal fejezhetik ki egyéniségüket.

A flashmob tehát a tömegindividualizmus egyik újabb, virtuális elemekre épített terméke. Mint ilyen, része a társadalmat szinglitársadalommá átalakító totális marketing pszichoszociális rituáléjának. Nem új vallás tehát a flashmob és nem is újfajta közösség, pláne nem újfajta spiritualitás. Csak új termék, mely legfeljebb azt demonstrálja igazán meggyőző módon, hogy az egyének immár teljesen magukévá tették a totális marketing ideológiáját és még vélten legspontánabb megnyilvánulásaikban is marketingsémákat követnek, éppen mint egy szekta teljesen fanatizált hívei, akik legtitkosabb gondolataikban sem térnek el szektájuk irányelveitől és gyakorlatától. A szociális önkielégítés sem túlzó minősítés, mivel azt jelzi, hogy az autoerotikus fantáziálás sémáját követi az a szociál-individualizmus, mellyel a flashmob lehetővé teszi, hogy a szinglitársadalom tagjai közösségi fantáziáikat kielégítsék.

Szép törekvés tehát a közterület rituális visszahódítása vagy bármilyen más itt-ott hangoztatott jópofa indoklás, azonban a köztereken megjelenő nyilvános társadalmi peep-show és a szociális önkielégítés újabb formái révén hajszálnyit sem kerülünk közelebb a közösségi formák megújulásához, sőt: éppen ezek totális virtualizálását láthatjuk, mikor a megmaradt valódi közösségek helyére is virtuális illúziók kerülnek. A flashmob bizonyos értelemben a szinglitársadalom kialakulásának fals ünnepe, afféle szinglifieszta. Ami engem illet, nem kívánok részt venni ilyesmiben, és egészen biztos vagyok benne, hogy egy teaházban vagy akár az utcán váltott pár emberi szó sokkal emberibb közösséget képez, mint bármilyen flashmob. "Üzenet elküldve."

A szerző filozófus