Dekameron
Vannak művek, melyek minden korban gyanúsak, kényelmetlenek és egy kicsit kellemetlenek maradnak az elitirodalmi gyomornak. Ezeket a könyveket gyanúsan sokan olvassák, kényelmetlenül szórakoztatóak, és kellemetlenül rólunk szólnak, nincs bennük elég szimbolika, tükör általi homályosság, metaforikus emelkedettség. A magas ízlés hol triviálisnak, hol trágárnak, hol pornográfnak, hol populárisnak bélyegzi, az alacsony olvasó meg olvassa őket, mert szerencsétlent hidegen hagyja az a slendriánság, ahogy a szerzők elmulasztottak nyerseségükhöz valami elfogadható művészetelméleti indokot koholni, hogy, teszem azt, ők naturalisták vagy posztmodernek, vagy akármicsodák - talán éppen azért, mert el voltak foglalva az írással.
E művek közé tartozik például a Pantagruel, a Svejk vagy a Piszkos Fred, a kapitány, na és persze Boccaccio nagy novelláskönyve, a Dekameron, melyet nemhogy az elit, de még maga a szerzője is lesajnált olykor.
Elég csak mondjuk Szerb Antal vagy Babits irodalomtörténetét fellapozni. Előbbi már az életmű tárgyalása előtt "kevésbé jelentékenynek" nevezi a Dekameron szerzőjét Dantéhoz és Petrarcához mérve, utóbbi pedig úgy viszonyul hozzá, ahogy egy gyönyörű, ám kétes bárcájú kurtizánhoz szokás: kellő távolságtartással kezeli; kicsit finnyáskodva jegyzi meg: "mennél alacsonyabbra száll témájával Boccaccio, annál inkább otthon érzi magát".
De hát mi is ez az alacsony téma, hová Boccaccio alászállva otthon van? Nem a Purgatórium és nem is a Pokol, hol Dante oly kényelmesen közlekedik, még csak nem is az eszményi szerelem sötét verme, honnan Petrarca szonetteket ír Laurához. Ez a lent, ez a mélység maga az Élet.
Boccaccio az 1348-as firenzei pestis leírásával kezdi művét, s erről az indításról még legnagyobb lenézői is elismerik, hogy a haláltáncok haláltánca, a horrorirodalom alapvetése. Ám szerzőnk, miután ilyen jól sikerült a bevezetés, közli, többet egy szót se a sunyi halálról, most már az Élet következik. Dantétól is tudjuk, a Halál örök, a Nemlétet szigorú rend és fegyelem uralja, átírhatatlan szabályok. Boccacciót azonban az Élet érdekli, ahol a szabályok felrúghatóak, sőt, felrúgandóak, ahol a rendet átírja az ész és a szív, ahol minden ideiglenes és képlékeny. Az evilági lét karámja az ő prózatere, ahol majdan üdvözülők és majdan elkárhozottak még együtt játszszák kisded játékaikat, s próbálják megszerezni maguknak, ami jár. Boccacciót a nagy tülekedés hozza lázba, ahogy szerelemért, pénzért és hatalomért nyomakszik az alacsony eleven. A hús folyton változó törvénye, a buksza csalfa logikája, a szerelem ereje, az ész halálig tartó uralkodása. A porban kotorászik novellatéma után, s bizony csak alig törli le a cselekményről a piszkot, máris papíron van. De hát ilyenek vagyunk mi, az élet karámlakói, kicsit büdösek, kicsit koszosak, kicsit bűnösek, de mindig érdekesek és meglepőek, mulatságosak és folyton változók. Majd a Purgatóriumban kitisztítanak bennünket, ha ugyan még használ az isteni főzőmosás.
A Dekameronban minden megtörténhet és minden meg is történik, így aztán Boccaccio tulajdonképpen nemcsak föltalálja a novellát, de hat és fél év alatt majdnem ki is meríti a műfaj szinte minden lehetőségét. Mi, novellisták tulajdonképpen nem teszünk egyebet hat és fél évszázada, minthogy nagyítóval nézzük a port, morzsák után kutatunk, azt keressük, mit hagyott a jó Giovanni nekünk, amit még megírhatnánk. Szerencsére a karámlakó gyorsan változó jószág, így aztán marad számunkra is némi konc.
