Az a baj Dohnányival, hogy ha komolyra fordul a dolog, akkor a lángeszű könnyedség mögött mintha nem lenne semmi. Akkor előkerül a nagy improvizátor, aki bárkinek a stílusában tud zenét szerezni, de olyan nagyon nem akar mondani semmit. És ezek a művek ha nem is mind a legismertebb darabok, de azért nem zsengék és nem alkalmi fogalmazványok. Tulajdonképpen főművek, de csak profin hangszerelt, tisztességesen, nagy szaktudással megírt darabok, hol Brahms, hol Richard Strauss, hol Bartók modorában, és még a stílusoknak is mindig csak a felszínét veszi át a szerző, ha népzenét használ föl a Ruralia hungaricában, akkor a Kiskacsa fürdiket vagy a Kolozsváros olyan város kezdetű éneket dolgozza szimfonikussá. Méretes variációs tétellel indul a zenekari Szvit, de a változatok nem visznek előre, nem visznek mélyebbre, csak körbejárják a kiindulási pontot. Aztán a darab végén nagyot kasztanyettáznak a spanyol szín kedvéért, hátha csak ez kell a boldogsághoz. Az időskori Amerikai rapszódia valahogy még ennél is kellemetlenebb, az ember érzi, hogy Dohnányi Brahmsnak érzi magát, és meg akarja írni a maga Akadémiai ünnepi nyitányát, de idegen terepen mozog, és a gyönyörű dal, a Wayfaring Stranger olcsóvá válik a szimfonikus változatban.