Kilencvenkét nyaktekercs
Mi még tanultuk környezetismeretből, hogyan kell télidőn műodút fabrikálni a harkályok számára. Habár a Bakáts téren akkor már emberemlékezet óta nem látott harkályt senki, készségesen elsajátítottuk ezt is. Elvégre erdei pajzsikával sem találkoztunk soha a virágbolton kívül, mégis úgy ismertük hűvös, erdei élőhelyét, mint a tenyerünket.
Akkoriban, úgy harminc évvel ezelőtt persze fogalmam sem volt, hogy nem utolsósorban a hagyománytisztelet motiválja a madárvédelmet a Bakáts téren. Intézményünk jó hírű fiúiskola, elemi és polgári volt annak előtte, márpedig az ilyenekben szinte kötelességszerűen fogtak madáretetők ácsolásába a hideg idő beálltakor. A Budapesti Polgári Iskola 1938/39. évi évfolyamának 3-4. számában Bánhelyi Ferenc tanár úr hosszú cikket is szentelt a madárvédelem kérdésének. "A természet legyen a mi tanítómesterünk és tantermünk" - idézte a tantervet, és számos ötletet adott arra nézvést, hogyan lehet megismertetni a madárvilágot az aszfaltba öntött fővárosi iskolák tanulóival. Volt honnan merítenie a tapasztalatot: hiszen az Elnök utcai polgári fiúiskola tanáraként tíz év alatt "112 feketerigó, 358 széncinke, 92 nyaktekercs, 4 törpeharkály, 4 búbosbanka és 14 verébfióka" megmentését irányította.
A cikkből ki-ki megtudhatta, milyen élelmiszerek gyűjtését érdemes szorgalmazni - napraforgó és tökmag, dió és marhafaggyú -, milyen a tökéletes műodú - a Berlepsch báró által föltalált -, illetve hogy miként kell kezelni a "verébkérdést". Nos, az utóbbi esetében a tanár úr a radikális megoldás híve volt: mivel a veréb igen ügyesen és gyorsan annektálta a rovarfogyasztó énekesmadarak megmentésére készített odúkat, célszerű volt megvárni, amíg tojásokat rak. Bánhelyi Ferenc ezt követően ajánlotta megsemmisíteni a fészket, tartalmával együtt.
A szerző mindazonáltal az ablakodúk és madárvédelmi telepek bemutatása mellett azt is megjegyezte, a madárvédelmet "a hivatalos rendelkezések szerint főként a madarak és fák napja volna hivatva szolgálni, gyönyörű szebbnél szebb szavalataival és énekszámaival". Ezt a napot persze nem télelőn, hanem tavasszal tartották meg az iskolákban. Az Amerikában két külön napon megünnepelt eseményt 1900-ban javasolta Magyarországon is meghonosítani Herman Ottó, két évre rá Kőszegen pedig már meg is rendezte Chernel István. Apponyi Albert kultuszminiszter 1906-ban rendelte el, hogy májusban minden iskola tartsa meg a különleges napot. A Magyar Tanítók Lexikona szerint ilyenkor "az iskolák kirándulások keretében ismertették a madarak és fák hasznát, értékét; a madarak védelmére, ismertetésére különös gondot fordítottak, a fák kímélésére, azok ültetésére irányították a tanulókat".
A szavalatok, énekek a tudás elmélyítését szolgálták, de a gyakorlatban is igyekeztek rábírni a diákokat az odúk elkészítésére, a fásításra. (Az utóbbira értelemszerűen inkább kora tavasszal került sor, májusban "csak hivatkoztak rá".) Tanév végén aztán kimutatás formátumú jelentést kellett küldeni az eredményekről a tanfelügyelőnek, feltüntetve az elültetett fák és a kihelyezett madáretetők számát, az ünnepség lefolyását.
Az átlagosnak tekinthető madarak és fák napján - írta a Budapesti Polgári Iskola szerzője - az iskolák apraja-nagyja kivonult az erdőbe. Dalolt és mulatott, tréfás vetélkedőkön vett részt, élvezte a május minden örömét. Aztán pedig, széles jókedvében, kirabolta az énekesrigó (Turdus musicus) fészkét, hogy kihörpintse a madár égszínkék alapon fekete petytyes tojásait.
