Régebbi életeimben nem voltam vonatos.

Buszos voltam, villamosos, metrós. De leginkább gyalogos.

Ma is az vagyok legszívesebben. Gyalogos. Talpas. Jövőmenő. Sétás. Battyogó. Benéző. Betérő. Elkéső. De végül mindig odaérő.

Kicsit voltam biciklis is, de az már nekem túl strapás. Dombon lakunk, hússal, tejjel, kenyérrel, hat szódáspalackkal, tízdoboznyi sörrel hozzánk ember föl nem teker.

Otthoni, falusi életeimben motoros vagyok. Kismotoros. Nagyon kis motoros.

Ha szállítanak, akkor autós is vagyok.

Elvagyok a kocsiban. Csak ha szembe talál jönni egy másik autó, akkor szorul el a nyomrom, és ötlik eszembe a mozaik oldalon az obligát mínuszos hír, miszerint a ezen és ezen az úton S. E. vállalkozó ismeretlen okból áttért a menetirány szerinti bal oldalra, és ott frontálisan ütközött egy szabályosan haladó Suzukival. A vétlen gépkocsi utasai... stb.,... stb... De ez igazán csak akkor jut eszembe, ha van szembeforgalom. Igaz, akkor mindig.

Autós is vagyok tehát, igaz, csak utas és annak is sajátos.

Csak repülős nem vagyok, az nem voltam még soha. Az nekem magas.

De vonatos vagyok leginkább. Legszívesebben. Az való nekem, a vonat. Nem kell figyelni az útra, nem kell mindig várni valami váratlanra, nem kell számítani valami kiszámíthatatlanra, nem kell gondolni folyton valami elképzelhetetlenre.

Csak megy az ember, és kész.

Ráadásul a vonaton nagyon sokféle dolgot lehet csinálni. Nappal lehet például nézegetni kifele. Minden érdekes, miért pont az nem lenne az. Kinézni. Nézni a dolgok végét. Mert a vasútnál a dolgoknak a vége van leginkább. Út vége, kert vége, város, falu vége. A vasútnál véget érnek a dolgok.

Ami meg nem ér véget, az sem folytatódik. Az ott van.

A vasút mentén minden oda van pakolva, stószolva, rakva, ömlesztve, hányva. Ott van felejtve, hagyva. Mindenütt kupacok, halmok, hegyek, rakások magasodnak. Össze van ide hordva kő, szén, fa, beton, palack, üveg, flakon, vas. Minden csupa barkács, buhera, gány. Minden össze van firkálva, festve, karcolva.

Ezt lehet nézni a vonatból. A véget.

De lehet olvasni is a vonaton, persze, zenét hallgatni, telefonozni és diskurálni is.

Igaz, a zónázó vonaton az idegenek ritkábban elegyednek szóba egymással. Általában: az emberek manapság ritkábban teszik ezt, de itt az idő is kevés, itt, aki beszélgetni akar, annak kezdeményeznie kell.

De néha meg úgy megy az ismerkedés, mint a karikacsapás.

Az utolsó zónázóra, a nyolcasra kapaszkodtam föl.

Jó helyet fogtam, érdektelen úrral szemközt, úgysem olvastam még át az aznapi lapot.

Elfészkeltem és nekiláttam. Olvasás közben azonban oda-odapillantgattam az átellenben egygyel odébb lévő ülésre, amelyen, velem szemben srévizavi egy úr ült.

Szakállas, mackós alkatú, nyakkendős, öltönyös, igaz, meglehetősen gyűrött öltönyös volt az úr. Kigombolt ingéből kibukkant szőrös hasa.

Már a Nyugatiban, az álló vonaton is mélyen aludt.

Mintha csak az éjféli, az utolsó vonatra tették volna föl.

Az egyébként egy külön műfaj, a záróvonat. De ez még messze nem volt az.

Mikor a szerelvény nekilódult, nagyot nyögött, káromkodott, szentségelt, és aztán végig az úton vegetatíve kommentálta a fékezéseket, zöttyenőket: nyögött, csuklott, dünnyögött, böfögött, méltatlankodott.

A zónázó Vácnál állott meg először. Leszállt az utazóközönség több mint fele. Ő aludt tovább. A szerelvény vesztegelt még az ősi állomáson, mikor felhorkant: "Hol vagyunk? Hol vagyunk?!" Mondták neki, hogy Vácon.

"Hú az anyját! Hűha! Ojjajajj..." sápítozott és ugrott az úr, kapott ide és oda, cibálta kabátját, nézte zsebeit, kotorászott föl a csomagtérbe: "Hol a táskám? Hol a táskám?" "Az nem a magáé!" "Ez nem az én táskám! Hol az én táskám? Ja, hát nincsen is táskám. Benn hagytam az irodában, vagy hol. Megmérgeztek, az istenit, na..."

Közben szépen becsukódott az ajtó és a vonat nekiindult.

Ő kirohant a peronra, egy kicsit feszegette az ajtót, szerencsére nem boldogult, gyorsan bele is nyugodott a változtathatatlanba, nekilátott telefonozni.

Képét nekinyomta befelé az üvegnek úgy beszélt.

Látszott az arcán, hogy a családdal.

Nem hallottam egy szót sem de olvastam, ha nem is szájról, de pofáról, szemről, ahogy mondja: "Ez van gyerekek, valaki jöjjön értem, nem tehetek róla, előfordul, mindegy, most gyertek értem, majd utána megmagyarázom..."

Láttam az esdeklőn mosolygó, jámbor-ádáz, szakállas arcon - érte fognak jönni.

Mikor zsebébe csúsztatta a telefont, fölcihelődtem, és kimentem. Gondoltam vigasztalom kicsit, pár perc múlva úgyis leszállok.

- Jól elfáradtál, pajtás.

- El, hogy a fene ott egye megy. Te ki vagy?

Kéznyújtva mondtam nevemet.

Ő kezemet el nem engedve kerekítette szemét.

- Na benned is lehet valami kis semita vér.

- Szépen vagyunk, még meg sem ismerkedtünk, máris...

- Ne is törődj vele, engem is mindig... Rá se ránts - és megveregette vállamat biztatón. -

Márton-napot ültünk a Móriban... Valami volt a borban, a fene megette, valami volt. Mert nem ittam sokat...

- Mivel foglalkozol amúgy, érdeklődtem?

- Én? Üzletelek.

- Mivel?

- Mivel? Magam sem tudom. Ezzel és azzal. Mindennel. Ami jön. De nem megy a bolt. Nem érdekel. Valahogy elvagyok. Fontos, hogy van mit enni, Szeretsz enni? Hát főzni? Láttam rajtad rögtön. Na majd eljössz hozzám, és én főzök neked. Tíz perccel később lenn álltunk a verőcei peronon. Ő fogta a kezemet, úgy magyarázott.

- Olyan bablevest főzök én neked, hogy olyat még nem ettél. Két csülköt főzök bele. Hármat! Szereted a bablevest? Hát persze, hogy szereted. Rögtön láttam én azt rajtad. Majorannával szereted, vagy anélkül. Anélkül, persze, rögtön gondoltam. A majorannás bableves az nem bableves, az legfeljebb majorannás bableves...

Nagy nehezen elbúcsúztam tőle, átmásztam a vágányokon, a kis kerítésen, kaptattam már a sötét ösvényen fölfele, de ott is utolért lelkes bömbölése:

- Tudod mit! Inkább sóletet csinálok majd! Szereted? Hát persze, hogy szereted, jól is néznénk ki. De abba is teszek csülköt ám! Ha nem kettőt! És gerslit is. Meg kuglit. Olyan kuglit, hogy amikor elharapod, végigfolyik majd a pofád két sarkán a paprikás libazsír...

Nem cseréltünk névjegyet, telefonszámot, semmi elérhetőséget. De negyedóra múlva csörgött a telefon. Értetlenül adták át a kagylót:

- Nem tudom ki az, de szörnyen üvölt... Valami sóletről, ha jól értem...

Ezért jó a zónázó.

Három perc alatt lehet rajta cimborára lelni.