Gleccserek előre-hátra
Ráadásul a zürichi székhelyű Gleccserfigyelő Világszolgálat állítja, a 2002 és 2003 között vizsgált 88 gleccserből 79 visszahúzódóban van. De miért? Sokan kapásból rávágnák: nyilván a globális felmelegedés miatt. Ez azonban csak egy része a magyarázatnak. Világszerte sok hegyvidéki gleccser már a XIX. században elkezdett visszahúzódni, amikor az üvegházgáz-kibocsátás meg sem közelítette a mai értéket. A Kilimandzsáró jégsapkájából vett minták szerint a csúcsrégió 11 ezer éves jege az 1880-as évekig növekedett. Első tüzetesebb, 1912-es vizsgálata óta viszont 80 százaléka már elolvadt. Georg Kaser innsbrucki kutató szerint a jég visszahúzódása drasztikus szárazodással esett egybe. Afrikának ezen a vidékén igen gyorsan változik a csapadékmennyiség, ami a Viktória-tó apadásában is megnyilvánul. Miközben az 1880-as évek nedvesek voltak, a következő évtizedek igen szárazak. E régióban a feltevések szerint az utóbbi időkben azért esik kevesebb hó, mert a trópusokon ilyen magasságokban a levegő nem lett melegebb. Az időjárási ballonok műszereinek adatai szerint is csökkent itt 1979 és 1997 között a levegő hőmérséklete. Ezzel szemben a műholdas mérések melegedést mutatnak. Ha a jégveszteség a kevesebb hó miatt történt, ennek a folyamatnak lassulnia kellett volna 1960 után, amikor ismét nedvesebbé vált az időjárás. Ám a jégsapka tovább csökkent. Kimutatták, hogy kb. 4000 éve a Kilimandzsáró jege túlélt egy 3000 éves száraz időszakot. Magyarázatként az egyik lehetőség, hogy a változó felhőtakaró több napfényt enged át, ami olvasztja a jeget.
Más trópusi vidéken is visszahúzódnak a gleccserek; a Kenya-hegyen 1990 óta a tizennyolc gleccserből hét már eltűnt, akárcsak az Uganda és Kongó határvidékén emelkedő Ruwenzori-hegységben. Egészen más képet mutat a perui Andokban levő Quellccaya-hegy, melyen egy 1976-os jégminta szerint az utóbbi 1500 évben évről évre jégrétegek képződtek, azonban 1991-ben megállt a hófelhalmozódás, mi több, a perui Andokban az utóbbi három évtizedben a jég negyede eltűnt. Itt nem tapasztaltak kevesebb hóesést, sem pedig megnövekedett napsugárzást, viszont a hőmérséklet fél fokkal emelkedett. Ennek okát az El Nino hatásaiban vélik felfedezni, de hogy ez hogyan kapcsolódik a globális klímához, még nem világos.
Az alpi, az izlandi és a patagóniai glecscserek is visszahúzódóban vannak, de már a XIX-XX. század fordulója óta. A legvalószínűbb magyarázatnak a "kis jégkorszakból" való kijövet tűnik, ami a XIV. századtól a XIX. század elejéig tartott. A legkülönösebb gleccser-visszahúzódás azonban Alaszkában történt. George Vencouver kapitány volt az első európai, aki bemerészkedett Északnyugat-Amerika zegzugos öbleibe. 1794-ben jutott el a Jeges-szorosba, ahol döbbenetes látvány fogadta: hajójuk útját egy kb. 30 kilométer széles jégtömeg zárta el. A kapitány viszont nem tudhatta, hogy egy kb. 1200 méter vastag és 160 kilométerre a hegyek belsejébe nyúló óriási gleccser homlokfala előtt áll. Aztán 1879-ben erre a vidékre is elkeveredett John Muir, az amerikai természetvédelem atyja, és azt tapasztalta, hogy egy olyan öblöt talált, ami Vancouverék térképén még nem szerepelt. Száz év sem kellett és a jég 75 kilométert húzódott vissza, s ezzel megszületett a Gleccser-öböl. Azt meg Muir nem sejthette, hogy újabb negyedszázad múltán újabb 25 kilométert hátrál a jég. Napjainkban mintegy 100 kilométer hoszszan lehet behajózni a Gleccser-öbölbe. Tucatnyi kisebb-nagyobb jégár torkollik bele, többségük ma is hátrál. Bruce Molnia, az amerikai Geológiai Szolgálat kutatója mintegy másfél ezer, 1920 előtt készült fényképet gyűjtött össze Alaszka gleccsereiről és nem kis nehézségek árán jó részüket sikerült beazonosítani és összevetni a mai állapotokkal. Az azonosítás nehézségét az okozza, hogy a növényvilág hihetetlenül gyors ütemben hódította meg a jégtől megszabadult csupasz sziklákat. A Gleccser-öböl bejáratától számított 25-30 kilométeres szakaszon például már hatalmas fenyők emelkednek, ami gyors talajképződést feltételez. Molnia azt tapasztalta, hogy bár a jégárak nagy többsége viszszahúzódóban van, néhányuk a vidéken tapasztalt hőmérséklet-emelkedés ellenére is hízik. Utóbbiak kivétel nélkül a csendes-óceáni partvidéken vannak, jéggyűjtő területük pedig 2000 méter fölött, ahol sok a hóutánpótlás. Hasonló folyamat játszódik le a bő csapadékú Nyugat-Norvégia néhány gleccserénél is. Mindez azt jelenti, hogy a globális melegedés és a gleccserek sorsa nem szükségképpen függ össze egymással. A jégárak alakulása rengeteg helyi tényező összjátékának következménye. A hegyvidéki gleccserek drasztikus olvadása becslés szerint 2110-ra is csupán 20-23 cm-re emelné meg a világtenger szintjét, ami jóval jelentéktelenebb az igazi veszélynél, a melegedő tengervíz hőtágulásánál, vagy a jelenleg még nagyjából egyensúlyban lévő nagy sarkvidéki szárazföldi jégtakarók jégkészletének fogyatkozásánál.
