Népszerűtlen a gondolkodás. Népszerű az érzelem. Érdektelen a ráció. Populáris az akarat. Kellemetlen az érvelés. Kellemes a hit. Mellékes a világról alkotott ésszerű saját kép. Fő a másoktól előre legyártott, becsomagolt képzelet. "Az emberek kezdenek büszkék lenni rá, hogy nem szoktak gondolkodni. Egy ismerősöm olyan fölénnyel és lenézéssel bizonygatta nekem, hogy ő nem ért engem, mintha ez reám nézve volna megszégyenítő, és nem őreá nézve" - írta Karinthy.

Ne okoskodj! Légy egyszerű! A dolgok megoldhatók! Valójában a magát egyszerűsítő politikusnak, az előre leszabott vállalkozónak hiányzik valami a szemléletéből, amit az egyszerű, köznapi ember sajnos vagy szerencsére tud és érez: a megoldhatatlanság érzete. A gondolkodás a saját történetünk és országunk, földrészünk, világunk megoldhatatlanságának, a történelem tragikus voltának felfogása. A világ nem ésszerű. Vannak megoldhatatlan összeütközések, amelyek nem oldódnak meg az ésszerű tárgyalások vagy a kard ésszerűsége által. A butaság mindent megold.

De érdekelt-e valaki a gondolkodásban? Van-e indoka társadalmi csoportoknak, hogy mérlegre tegyenek saját közvetlen érdekeiken kívül más érdekeket, hogy átgondolják a saját logikájukon kívüli más logikákat? Hihetnek-e szereplők abban, hogy szerepeik eljátszásán túl többet tehetnek? Példánk a nyolcvanas évek, amikor szakmai körök, miután átgondolták saját helyüket és szerepüket, ráébredtek, hogy más szakmák hely- és szerepváltoztatása nélkül nem tudnak értékesebb helyet és játszhatóbb szerepet elérni. Kiderült, hogy a hatalom már nem képes világukat értelmesen berendezni, s maguknak kell kialakítaniuk az új berendezkedést. Az akarat, a harc, a népszerűség csak ezután, az ésszerű megfontolás után következett. Ki vagyok én, hol a helyem, hová, kik közé tartozom - erről kellett vallani.

Az új elitek elfogadottsága azon alapult, hogy van-e szakmai és emberi helyük, végiggondolt szerepük. Az emberek, a lakosság, a választók, a társadalom helyett az emberhez kellett fordulni: téged szólítalak, nem titeket, mert az emberek nem gondolkodnak, az ember igen. Te érdekelsz engem a léteddel, a teljesítményeddel, nem a csoportod, nem a születésed, nem a rangod. Miniszter és lakatos, bankár és ápolónő, nyugdíjas és roma gyerek, ember és ember között nincs és nem lehet a felszabadító gondolat alapján értékelő különbség. Az elitek az egymás elleni harcokban elenyésztek. A valóság és a képi valóság közötti szakadékba zuhantak. Megalkudtak a hatalmi fontossággal, a természetesnek vett gazdagodással, az intelligens butasággal.

Miért lenne érdekeltség a változtatásra a politikai osztályban? 1989-90-ben még gondolkodtak, s komolyan vették, amit gondoltak. A változást elengedhetetlennek látták, magukat a változásokhoz kapcsolták. Alkotói voltak a folyamatoknak, nem követői. Építették az intézményeket. Antall, Tölgyessy, Sólyom, Orbán és társaik kigondolták az új Magyarország politikai építményét. Ma nincs építkezés. Nem gondolkodnak, csak a hatalomra gondolnak. Hatalomtechnikusok. Amit mondanak, egyetlen percig nem gondolják komolyan. Összefonódva egymással, kölcsönös az érdek, hogy semmi se változzék. Senki és semmi ne növelhesse a politikai osztályon belüli demokratikus és ellenőrizhető intézmények körét. Ellenkezőleg, az 1989-90-ben "kiengedett" túl sok demokráciából is ideje visszavenni. Zavarja a működtetést. Lassítja az improvizációk és a klipek sorozatát. A demokrácia jó dolog, csak ne volna nép. Nem lehetne újra megkötni a Kádár-korszak alkuját: ti hagytok nyugton kormányozni, a kormányzás hasznaiból élni idefenn, mi hagyunk titeket beleszólás és mindenféle ostoba változtatgatás nélkül élni odalent?

Miért akarna komoly átalakításokat az üzleti szféra? Vajon nem ellenükben csinálta-e meg Kupa a programját és Bokros a csomagját? Talán ők követelték ki a nyugdíjreformot? Ugyan. Vajon folyamatos nyomás alatt tartják a gazdasági szereplők a mindenkori kormányzatot, hogy indítsa végre el az egészségügy reformját? Dehogy. Alig lehet őket rávenni, hogy meghallgassák, mit mond egy kormány, ha végre rászánja magát valamire. Nem nagyvállalatok és bankok támogatták-e Horn Gyula és Orbán Viktor, Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc populizmusát, presztízsberuházásait? Emlékeim szerint banki és vállalati vezetők mosolyogtak ki gúnyosan a miniszterelnökök mögül a falfehér Békesire és Bokrosra, kerestek milliárdokat lakásprogramokon, agrárfinanszírozáson, autópályákon. Raymond Barre és Jacques Delors, akik reformokat vittek keresztül Franciaországban, mondották egybehangzóan: mindenkire számíthatsz, csak az üzleti életre nem - ők már kiegyeztek a politikai hatalommal. Ez persze Franciaország, nálunk, ugye, minden másként van!

Az üzleti élet mindig megakadályozza az öngyilkosságot, de hagyja, néha biztatja a gazdasági öngyilkosságig menetelő politikusokat. Eljő az idő, amikor az üzleti világ szereplőinek szembe kell nézniük nemcsak társadalmi, hanem gazdasági felelősségükkel is. Megtettek-e mindent saját üzletükön kívül, hogy Magyarország más, jobb, hatékonyabb és versenyképesebb legyen? Ha valakik mindig a politikusokra, a bürokratákra, az értelmiségiekre, a népre mutogatnak mint a versenyképesség korlátozóira, Magyarország elrontóira, el kell hogy gondolkodjanak, akár Japánban és Franciaországban a kilencvenes években: hol álltam, mit tettem? Nemcsak politikusok tudnak provincializálni és perifériára tolni egy országot, hanem a velük együttműködő üzleti elit is.

Felvilágosult bürokraták, elkötelezett közigazgatók, feddhetetlen és szakértő igazgatási elitek vezérlik majd a változásokat? Hol vannak? A nyolcvanas évek második felében a magyar központi közigazgatói elit és a tanácsi igazgatók voltak a legjobbak a térségben. A Hetényi-féle Pénzügyminisztériumban értettek a költségvetéshez, a tanácsi igazgatásban lassan, de elfogadható színvonalon működtek. A közigazgatók öntudatosan vagy kevésbé öntudatosan megkülönböztették magukat a politikai vezetéstől, hittek az igazgatási normákban. A nyolcvanas évek bürokráciái nem voltak a vállalatokhoz képest elmaradottak, nem az állam igazgatása volt a szűk keresztmetszet. Nem működött sem rosszabbul, sem jobban, mint a rendszer egésze. Tegnap, ma és holnap rosszabbul működik. A magyar bürokrácia nem hajtóereje, hanem visszahúzója minden átalakulásnak. Nehéz megmondani, hogy a politika törte-e meg az intézmények és a bennük dolgozók gerincét, vagy eleve elhagyták a szakmailag hiteles, többre vágyó, gerinces emberek az igazgatást, de ma mindent és mindennek az ellenkezőjét meg lehet csinálni az apparátusokkal, csak igazi stratégiai változtatásokat keresztülvinni nem.

Netán a szakmák az érdekeltek a modernizációban és az európaizálódásban? De hiszen az egészségügy szakmai szószólói, akár az oktatásé, beásták magukat szakmai bunkereikbe, és utolsó erejükig harcolnak. Belháborút folytatnak egymással az igazságszolgáltatás szereplői. Hol van már a nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje nyitottsága? Hol a szakmákon belüli és a szakmák közötti párbeszéd? A szellemi szabadság? Hol vannak a szabad szerveződések, civil körök, klubok, folyosói beszélgetések? Kit érdekelt valaha, hogy ki milyen párti: ért hozzá vagy nem ért? Vajon nem azért menekülnek-e a szereplők a politikába, a tekintélyelvűségbe, a hierarchiába, mert nem akarnak érdemi szakmai vitát, mert szégyellnek és restek gondolkodni? Jaj, csak ki ne beszéljük! Ne beszéljünk egymás operációiról, nyomozásairól, ítéleteiről, tanóráiról, cikkeiről, könyveiről, előadásairól! Hol is találkozhatna egy bíró egy újságíróval, hogy megkérdezze az egyik a másiktól: miért ítélkezett így, miért írta ezt? Hiszen két bíró se találkozik, vagy ha beszélnek, nők/férfiak és borok/likőrök, utazás és politika a témájuk. Tudomásul kellene vennünk, hogy a politika és a politikusok a mi torzképeink. A szakma nélküli szakmai belháborúk semmivel sem szebbek, mint Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor furkósbotos verekedései, álságos megbékélései.

Ilyenkor szoktak kétségbeesett reformerek a "bűvös Nyugatra" gondolni. Ha a magyar politikusok, gazdasági szereplők, közigazgatók, szakmák nem érdekeltek és nem is tehetők érdekeltté a szükséges változtatásokban, akkor majd kikényszeríti a Nyugat. Meg kell rázni a magyar hanyatló eliteket. Alkalmasak lehetnek erre a nemzetközi pénzügyi intézmények, az Európai Unió, az euróövezeti tagság, a fogyasztói Nyugat-imádat, s végső esetben a pénzpiaci sokk vagy sokkok sorozata. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai igen felemásak ebben a tekintetben. A Nemzetközi Valutaalap nem tudott, nem akart reformokat kikényszeríteni a Kádár-rendszerből, a reformerek az IMF-től függetlenül, sokszor ellenében találták ki, hogy mit kellene tenni. Nem az Európai Unió és az euróövezeti tagság idézett elő stratégiai változtatásokat az európai országok költségvetési rendszereiben, akadályozta meg a túlköltéseket, határozta meg az államok ésszerű és versenyképes kiterjedését. A brit és a skandináv reformok sorozata független az euróövezeti nyomástól.

És bebizonyosodott, hogy a nyugatias fogyasztás nem tesz nyugativá, az amerikai-európai fogyasztói polgárosodás magyar mintája erősen mediterrán és balkáni színekkel kikevert. A Nyugat fogyasztói imádata legalább annyira ellene szól minden ésszerű oktatási, egészségügyi, közigazgatási, s leginkább életforma-átalakításnak, mint a nemzeti vagy szociális dühök által vezérelt populizmusok. A nyugatias racionalizálóknak szembe kell nézniük azzal, hogy tömegesen legyárthatatlanok - hál' isten - az angolszász robotok és a magyar állam előállította kókajános százezrek, akár a nemzeti vállalkozó szélesgábor milliók. Viszont spontán módon születnek irracionális, önsorsrontó, negyed-polgár újmagyar fogyasztók, és roncsmagyar fogyasztás peremére szorítottak. Ha a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején magabiztosan tudtuk, hogy mi végre akarjuk a magyar Nyugatot, mert hittük, hogy nemsokára sok nyugatmagyar között élünk, most bizonytalanná váltunk: mindenütt keletmagyarokat látunk Nyugaton.

Az 1987-től 1991-ig, megszakításokkal emelkedő és hanyatló reformláncolatot - adó, privatizáció, bankrendszer, liberalizáció - nem(csak) pénzügyi sokk, hanem a hosszan elhúzódó, összefüggő modell-, szerkezeti, konjunkturális és adósságválság váltotta ki. Egy általános válságra általános megoldásokat kellett találni a Nyugattól függetlenül. Átmenetileg vitázó összhangba kerültek egymással ellenzékiek, reformerek, a szakmai elitek, a gazdasági szereplők egy jelentős része, a forrongó civil világ. Mielőtt politikai szavakkal legyilkolták volna egymást, tárgyaltak, beszélgettek, csevegtek, és közösen tettek. Megértették, hogy saját helyzetük megváltoztatásához az ország megváltoztatására van szükség. Feltették rá a karrierjüket. Társadalmat láttak maguk előtt és nem csak gazdaságot, oktatást, egészségügyet. Magyarországot. De mielőtt mítoszokat gyártanék, ismét ki kell mondani, mindez semmit sem ért volna Gorbacsov Moszkvája, Bush Washingtonja, Kohl Bonnja, Teng Pekingje és a történelmi véletlenek nélkül.

Vajon a forintválságok reformokat szülnek-e, vagy éppen azokat a pénzeket viszik el, amelyekből reformokat lehetne végrehajtani? A pénzügyi sokkok, az államkrízisek kétségkívül kiválthatják a politikusok és a gazdasági szereplők viselkedésének radikális megváltozását - így történt 1982-ben, 1991-ben és 1995-ben -, de nem szükségképpen reformokat indítanak el. Kádár nem reformokkal válaszolt a nyolcvanas évek eleji fizetőképességi válságra, miként a Kupa-féle mikrostabilizációs programot sem követte a nagy rendszerek reformja. Hasonlóképpen Bokros makrostabilizációs-csomagja, amellyel meggyőzte a pénzpiacokat, de nem az IMF-et, nem tudott átfogó reformokat bevezetni, s csak két évvel később, Medgyessy szülte meg a nyugdíjreformot. Értem és megértem az euró szimbolikus szerepét mint egyetlen biztos kikötőét a viharzó tengeren, amikor hozzá nem értő, kalandor kapitány vezetésével, összeesküvésekkel törődő első tiszttel, lázongó legénységgel, pezsgőző urakkal az első osztályon és nyomorult kivándorlókkal a fedélközben hajózunk. De ez a mi hajónk, s ezen a hajón nekünk kell rendet, együttműködést teremtenünk és irányt szabnunk. Jelezhetnek a kikötőből, küldhetnek üzeneteket, de odaérni nekünk kell ezzel az őrült, viharvert hajóval, nekünk, szárazföldi patkányoknak, akiknek alig van tengeri tapasztalatunk.

Lehet, hogy a nyolcvanas évek vége óta nem jut eszünkbe semmi új? Tudtunk mit kezdeni a húsz évvel ezelőtti Kádár-rendszer, szovjet mechanizmus, a világ és saját emberi válságunkkal, gondolkodtunk róla, és jutottunk valamire. De nem vagyunk képesek végiggondolni szép új világunk, új énünk válságait, helyette siránkozunk, egymásra és fölfelé mutogatunk. Ahogy nem lehetett megélni '56-ból és '68-ból, nem lehet megélni '89-ből sem. (Akár Európának, hiszen a német egység és Maastricht óta nem jut eszébe semmi.) Nem e múltat kell végképp elsöpörni, hanem inkább végiggondolni. És kötelességünk új intézményekkel, új szerepekkel előállni. Ebben mindenki, és így senki sem érdekelt. Nincs megoldás. Emlékeznek, mit mondott Lord Palmerston: a helyzet oly bonyolult, hogy csak hárman értik. Az egyik belehalt, a másik beleőrült, a harmadik én vagyok. Tudtam is, mi a megoldás, csak elfelejtettem. Halottunk és őrültünk is van. Felejteni itt vagyunk mi, akik valaha értettük, hogy miről van szó.