Karatekölyök
A somolygásnak ezennel vége. Esa-Pekka Salonen a Philharmonia Zenekarral Budapestre jött, elvezényelte a Muszorgszkij-Bartók-Stravinsky-estet, és azóta az ember várja, hogy fölébredjen. Ilyen van? Hiszen két éve hallottuk ugyanezt a zenekart, nagyon finom, nagyon elegáns, puha vonóshangzással, vérmérséklettől függően tűnődtünk vagy ájuldoztunk az angol társaság kiegyensúlyozottságán, rezerváltságán, pasztell színein. Ezek nem lehetnek ugyanazok. Mert a mostaniak szétviszik az új koncerttermet, lerepül a tető, szakadjon a húr, húr, húr, kulturált esti szórakozás helyett őrjöngő rockbanda estjére kerültünk, az ember nem is tehet mást, csak visszaordít nekik: bravó.
Ezt csinálja ez az alacsony, lassan ötven felé közeledő, de legfeljebb harmincötnek látszó finn karmester. Ha nem hajtóka nélküli, fekete lelkészkabátot viselne, azt hinné az ember, versenytárgyalásra érkező csúcsmenedzser, a haja szépen vágva, a léptei energikusak, kopogó cipősarkakkal menetel végig a pódiumon, csak az a furcsa, hogy közben már dolgozik benne valami, hajtja előre, nő a feszültség, amíg meghajol, nő, amikor megfordul, és robban, amikor int, és a zenekar elkezdi az Éj a kopár hegyent. Süvít, zúg, tombol, megáll, és akkora a csend, hogy még köhögni is elfelejt a Nemzeti Hangversenyterem sokszor szidalmazott közönsége. Szédületes előadás. Salonen pálca nélkül vezényel, két fehér keze röpköd a levegőben, néha megkeményedik, mint valami karatebajnoké, néha szétválik ujjakká, de többnyire mint két fehér madárszárny, szálldos ide-oda, mindent mutat, mindenkinek int, és hozzá az egész teste zenél. Fölényes, magabiztos, kétely nem ér el hozzá, így kell, gyerünk, utánam, katonák. És gyújt: az első csellista szinte önkívületben tépi a húrokat, ám a nagy tombolás fölött is ott van az ellenőrzés. Csak ami a kottában van. Azt viszont nagyon.
Így hangzik el Bartók Csodálatos mandarin-szvitje is. Nem ez a legmélyebb értelmezése a darabnak, a történet fájdalma nem érinti meg a vezénylő felnőtt csodagyereket, de ahogy megszólal a zene, azzal nem lehet vitatkozni. Leborulhatunk az előttünk lévő szék támlájára, vagy sikoltozhatunk, ha az az adekvát reakció, de valamit felelni kell. Vihar, földrengés, világpusztulás. Ki bírná közönyösen nézni? Leginkább tapsolunk.
A második részben Stravinskytól a Tűzmadár, nem szvitként, hanem a teljes balett, ami egy kissé túlzásnak tűnik. A színpadi zene ugyanis óhatatlanul hígabb a koncertváltozatnál, és akinek nincs a fejében a darab minden pillanata, az néha nem tud mit kezdeni a zenei gesztusokkal. Kascsej tánca azonban így is ördögi, és a végén a nagy dallam csodálatosan teljesedik ki: negyven perce erre vártunk, de megérte. A két ráadás két újabb diadal, pedig egyik sem szokványos. Ravel: Tündérkert, finoman, érzékenyen; és Stravinsky: Galopp szellemesen, harsányan, megint csak imponáló karmesteri munkával, megnevettetve a nagyérdeműt.
A koncert azonban nemcsak eddig tart. Furcsa, de az élmény intenzitása valahogy nincs arányban a tartósságával, amíg szól a zene, az ember azt érzi, a világ legnagyobb karmesterét látja, de ha nem látja, nem marad más, mint a magabiztosság, a káprázat, a virtuozitás emléke. Valaki azt mondta a koncert után: annyira jól játszottak, hogy nem tudtam figyelni a zenére. Jaj, bárcsak én mondtam volna.
