Orosz baba mosolyog az előtérben, szülei valamilyen ügyük elintézésére várnak. Ez a hely erre való. A Külföldiek lelkészsége a belgiumi Liege városában lassan ötven éve azzal foglalkozik, hogy a vigasz mellett segítséget nyújt az érkezőknek. Felekezetre, sőt hitre való tekintet nélkül szociális szolgálatot is működtet öt világi ember. Az Angolok utcájában most nyolc pap lakik és dolgozik, négy lengyel, egy ukrán, egy szlovén, egy flamand igazgató és egy magyar.

A magyar egy mosolygós, mozgékony, hetvenötödik évében járó atya. Dobai Sándor főtisztelendő úr, aki Kónyból érkezett Belgiumba 1944 végén. Leventeként hozták ide, és nyolc évre rá szentelték római katolikus pappá. Eleinte főleg lengyel bányászoknak misézett, még a későbbi kommunista pártvezér, Gomulka is hallgatta őt. Meg olaszok, spanyolok, magyarok hallgatták, hiszen ő volt "az idegen az idegenek között". Aki flamandul is, franciául is tud, sőt érez, mert hite szerint magyarnak maradni csak nyitott lélekkel, becsülettel és együttérzéssel lehet.

- Minden, ami magyar és keresztény, az nálunk összefonódik. Mi itt Liege-ben 1956 után olyan magyar egységet alakítottunk, amibe mindenki belefér. Aki dolgozni akar, jöjjön. Azóta sincsenek a közösségünkben tisztségek, nincs elnök, de mindig van legalább negyven ember, akinek szava és keze van szükség esetére - mondja, és láthatóan arra a legbüszkébb, hogy a köré szerveződő liege-i magyarságban ismeretlen a széthúzás. Pedig a kör nagy, területileg fél Belgium.

Vándorpap, kilenc városba jár rendszeresen misézni, keresztelni, beteget vigasztalni, esketni és temetni. Meg Luxemburgba is.

- Strapaló vagyok, nekem az utazás a pihenés. Lazán vezetek, nótázok, imádkozom, gondolkozom közben. Hiszen az emberekre fel kell készülni. És a mise előtt és után is egy kicsit együtt maradunk. Nemcsak a Jóistennek, egymásnak is jár ilyenkor a szolgálat. Néha hetven-nyolcvan kilométerről is eljönnek azért, hogy találkozzanak a magyarok egymással. Még ha a fele már csak franciául vagy flamandul ért is.

Őt mindenképpen érti, mert őt ismeri. - Van négy noteszom. A napi, a heti, a havi és az évi. Tavaly húsz keresztelőm volt, nyolc esküvőm, és negyvenöt temetésem. Fogyunk, és valószínűleg nekem sem lesz már utódom. De még vagyunk. Ezernél több cím van még a papírjaimban és ennél is több arc az emlékezetemben. Látom és látogatom a híveimet, mert ez a pap ereje. Sosem szólok előre, hogy úgy találjam a híveimet otthon, ahogy vannak. Havi körülbelül száz látogatás, négyezer kilométer. Fiatalon három évig motorral jártam, azóta legalább kétmillió kilométert autóztam már. És rengeteg levelet kapok, küldök.

A telefon is sokat szól. Dobai atya hallgat és beszél, ír és intéz. Reggeltől estig, a hét minden napján. Precízen, tervszerűen, mert másképpen nem futná az idejéből. A csaknem tízezer lélekből fogyó belgiumi magyarság mindenesének vallja magát. - Nincs hivatali óra, mindig elérhető vagyok. A lelkészség minden papja mindenkinek segít, ha éppen nem vagyok itt, és akkor jelentkezik egy magyar, akkor annak intézik a dolgát.

A külföldiek papja nem teheti meg, hogy csak a szertartást végezze el. Dobai atya fordító is, tanácsadó is, szociális gondozó is. Ha temetni megy, akkor általában a hivatalos bejelentéseket is segít intézni, megrendeli a koporsót, beszél a helyi plébánossal, egyeztet a hatóságokkal.

- Én nem csak a hitüknek, hanem az életüknek is része vagyok - mondja a hívekről, akik többnyire nem mondanak róla semmit. Nem szükséges. Ötvenhét belgiumi éve után a királyság magyarjai között egy-egy konkrét ügyben bőven elég annyit mondani, hogy "szóltam Dobai atyának".

A januárban érkezett magyar cigány család is úgy jutott Liege városában lakáshoz, bútorhoz és segélyhez, hogy valaki szólt Dobai atyának.

- Mozgósítottam a híveket, Pali bútort hozott, más takarót, tányért, elmagyaráztam, hogyan osszák be a segélyt, miként tervezzék a jövőt. Nem mondom, volt ijedelem, hogy cigány került a közösségbe, de elsimítottam. Már kétszer is voltak a misénken.

Nem hatalmi szóval simít, főlelkészi, de még papi mivoltát sem használja érvelésnek. Ki se írja rangját a névjegyére. Reverenda helyett papi civilben jár. - Fene a rangodat, így szidott gyerekkoromban egy rokon. Na, én más rangot azóta se ismerek. Mi nem azért vagyunk, hogy az emberek minket szolgáljanak, hanem azért, hogy mi szolgáljuk az embereket, ahogy az Úr Jézus mondta.

- Honvágy? - Az a keserű ember érzete, én viszont boldog vagyok. Megtaláltam és élem itt a magyar hazát a híveim körében, hazulról sosem szakadtam el.

Mindenkinek mindig előre köszön, Kónytól Charleroi-ig, mert "még két találkozó kutya is megszagolja egymást, akkor ne legyen már úgy, hogy két ember szó és mosoly nélkül elmegy egymás mellett". Az orosz babával is összemosolyog, a szülők arcán oldódik a feszült bizonytalanság, pedig az atya szavát nem értik, "csak" azt, hogy van már, aki segíteni fog.

- De már sokan nem köszönnek viszsza, elszoknak tőle - mondja Dobai atya, aki azért nem neheztel a világ változásaira, és az idő múlására sem. Már azokat kereszteli, akiknek a nagyszüleit is eskette. - Engem a tenyerén hord a Gondviselés, kispap korom óta szolgálhatom a magyarokat Belgiumban.

Magyarország a minap hivatalosan is visszaköszönt: Dobai Sándor nemrégiben vette át a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét.

Liege, 2001. november