Pár éve itt járt nálunk, Verőcén svájci unokatestvérem, a Jancsi. Mondta elismerőn, szép hely, nagyon szép, csak a vonat lassú, megáll mindegyik mindenütt. De sebaj, legyintett, ez már nem lesz így sokáig, Európában ilyen nincs, hogy ne legyen valami gyorsítás. Kiröhögtük, persze, ettől a MÁV-tól csak Svájcban várt ember valamit.

És egyszer csak Jancsinak igaza lett. Bejött a zónázó. A vonat, mely Vácig, illetve Váctól meg nem áll. Elképesztő nagy idő tud lenni az a húsz perc, amivel a MÁV megajándékozta emberek tízezreit. Bejött a zónázó, ráadásul a kocsikat ki is pucolták, odalettek a jó kis falfirkák, pedig kezdtem gyűjteni azokat éppen.

Pestre be hat, kifele nyolc után már nincsen zónázás, akkor már rá kell az időt az útra szánni. De addig röpülünk.

Aznap az utolsó kifele menő zónázóra szálltam tehát.

Vonultam az ülések között, kerestem helyem.

Kottalap villant szemembe. Egy hölgy egy partitúrába mélyedt.

A vonaton az utasok zöme olvas. Legtöbben képes bulvárlapokat. A toplistán a Metro újság a második. Azt szorosan követi a Magyar Nemzet. A Dunakanyar jobboldali táj, mindig is az volt.

A fiatalok közül sokan tanulnak, a főiskola közelségéből fakadón előadódik szépirodalom, novelláskötet, regény is a kezekben.

Láttam Bibliába és héber nyelvkönyvbe is mélyedni utast már.

Sok mindent olvas a zónázó nép tehát. Vác muzsikás város. Négy kórusa is van, számos orgonistája, zenészdinasztiája, Kossuth-díjas pianistával. Láttam már kottát is olvasni vonaton nemegyszer. De ilyen sűrű szövésű partitúrát még nem zónáztam. Leültem a kotta mellé, és lopva sandítottam. Bach volt, valamelyik passió, vagy a mise, de Bach, az bizonyos; téveszthetetlenül indáztak a lapon a fúga hangjegyfüzérei, az összefonódó, hömpölygő, végtelen szólamszálak; sűrűn, buján, szemre is gyönyörűn. Néztem a szöveget, latin nyelvű volt, ez a h-moll mise lesz, alighanem, gondoltam, pedig lehetett volna a Magnificat, vagy valami más is. Kicsit vívódtam, majd csak odaszóltam.

- Ne haragudjon, hölgyem, de olyan hökkentő, hogy valaki ezen a zónázón Bachot memorizáljon. Zenészgyerek vagyok, szíven ütött.

A gyanakvó pillantást észlelve, be is mutatkoztam.

Előadódott már, hogy ez gördülékenyebbé tette az ismerkedést. Most nem így volt.

- Mit zenél? - kérdezte a hölgy.

- Zongorázni tanultam, de nem lettem zenész.

- Hát mivel foglalkozik?

Mondtam.

- És, ha szabad kérdeznem, melyik újságnál?

Mondtam azt is.

Kis csend támadt. Majd halkan, de határozottan közölte:

- Azt a lapot még soha nem vettem a kezembe. És nem is fogom.

- Kérem. Én nem is tukmáltam magára, isten őrizz. Különben is, egy percig sem vitatom, hogy ez értékesebb olvasmány. Mi is ez?

A hölgy fölvillantotta a kotta címlapját. A h-moll mise volt.

Kérdezősködtem kicsit. Útitársam énektanár volt az egyik közeli katolikus gimnáziumban. De a pesti evangélikusok kórusában is énekel. Ő maga református amúgy.

- Tudja, asszonyom - mondtam neki -, én nagyon irigylem magát. Nem is tudja, mennyire. Ha most itt összecsuklanék, és még lenne két percem a leltárt fölvenni, akkor csak az bántana, ha valakinek a kelleténél jobban hiányzanék még. És még egy, tudja, asszonyom. Hogy úgy halok meg, hogy nem énekelhettem el a kórus basszus szólamában a h-moll misét. Egyszer, egyetlenegyszer, pedig énekeltem kórusban sokat.

Hallgattunk egy sort.

Éreztem, hogy valami nagyon kikívánkozik belőle. Jól éreztem, mert már mondta is:

- Azt a Tocsikot sose fogom maguknak megbocsátani.

Nem jutottam szóhoz azonnal.

- Nekünk?

- Maguknak. Igen, maguknak.

Nyeltem, aztán hibáztam.

- Lehet. De hát megéri mind a pénzét. Ott van a szőlő, ugye...

Azonnal megemelte hangját:

- Vannak arányok. Léptékek. Maga tanult zenét. Tudja, hogy milyen fontos az. Mi anyámmal szegényen élünk. De a házunk ér vagy harmincmilliót. Az Orbánnak van százmilliója. Vagy kettő. Van neki négyszer vagy hatszor vagy tízszer akkora vagyona, mint nekünk. Hát legyen. De a másiknak százszor annyi van. Ezerszer annyi! Érti?! Az arányok! Ez a Tocsik egyetlen kis munkáért annyi pénzt kapott, amennyiért nekem ezerhatszáz évig kellene dolgoznom! Érti?! Ezerhatszáz évig!

Kicsit méláztam, aztán csak mondtam:

- Drága asszonyom! Maga itt ül, együtt a legnagyobb zenével, amit valaha ember alkotott. A zenével, amiben minden benne van, az örök zenében mélyed el, vagyis a mindenségben, a vallásban is, a protestantizmusban is és a katolicizmusban is, Istenben, tehát - az én felfogásom szerint - az emberben, az örök emberben, életben, halálban, öröklétben. Magának Bach van a kezében éppen, Bach zenéje van a fejében, szívében, Bach zenéje, ez a kifogyhatatlan erő, beláthatatlan mélység, vakító fényesség. Hát hogy jöhetnek szájára ilyen nevek, hogy... Nem is bírom kimondani, drága asszonyom. Hát hogy lehetséges ez?

Rám nézett.

- Jól van, ne haragudjon - mondta, és tekintetét az ölében lévő nyitott kottára vetette.

Kyrie eleison...