Kecsegtető és ösztönző várakozás vagy meddő, délibábos ábránd, hogy a magyarországi pedagógusok belátható időn belül az uniós átlag közelében, netán fölötte lévő bért kapjanak? Euróban vagy forintban. Mert a pedagógust, akárcsak a többi hazai munkavállalót alapvetően nem az érdekli, hogy milyen pénznemben kapja a fizetését, hanem az, hogy mit vásárolhat érte. Az euró bevezetése körül kialakult vita mindenesetre elbizonytalanít minket. Nemrég még azt hallottuk a miniszterelnöktől, hogy nem kell bármi áron menekülni nemzeti valutánktól, ha emiatt a társadalompolitikai célok nem vagy csak jóval később valósulnak meg. Legutóbb viszont már azt mondta, hogy olyan politikát kell folytatni, amely lehetővé teszi az euró 2010-es bevezetését. Azaz 2008-ra a költségvetési hiányt akkorára kell csökkenteni, hogy megfeleljen a maastrichti kritériumoknak. Természetesen most is rögtön fölhangzottak a "bölcs" tanácsok: a kormány vezessen be azonnal szigorú takarékossági intézkedéseket, s minden második lapot tépjen ki a 2006-ra beterjesztett költségvetési javaslatból. Milyen költségvetési alkura számíthatunk ezek után? Hány százmilliárd forintot kell lefaragni jövőre, majd a következő években, miközben az adóterheket is folyamatosan csökkenteni akarják - az eddigi gyakorlat szerint úgy, hogy nincsenek tekintettel a közszolgáltatások (oktatás, egészségügy stb.) finanszírozási szükségleteire?! Az előttünk álló három évben akkora költségvetési hiányt kellene lefaragni, amekkora a teljes közszféra egyévi finanszírozási szükséglete.

A Glatz Ferenc minisztersége idejére eső kétszeri felzárkóztató béremelés után 1990-ben a pedagógus-átlagkereset mintegy 16 százalékkal volt magasabb a nemzetgazdasági átlagnál. Ám 1995-ben már 2,1 százalékkal, 2000-ben pedig 5 százalékkal elmaradt attól, noha a Pokorni Zoltán idején bevezetett pedagógusszakmai szorzók megkülönböztetett pozíciót teremtettek számunkra. "Kiemeltek bennünket" a többi közalkalmazotthoz képest. Kaptunk is érte elég elmarasztalást, csak elég pénzt nem. A korábbi arányokat a 2002. szeptemberi béremelés állította helyre. Ennek hatására 2003-ban már 18,4 százalékkal ismét felülmúlta a pedagógusok keresete az országos átlagot. Ez a többlet a 2004-ben elmaradt béremelés miatt 10,2 százalékra csökkent, a 2005-ben bekövetkezett kétszeri emelés (7,4+4,5 százalék) nyomán ismét 15-16 százalékra nőtt. De még ez is több mint tíz százalékkal elmarad a szellemi foglalkozásúak átlagkeresetétől! Ez a restancia növekedne, ha a 2006. évi kormányzati bérajánlatot (4,5 százalék szeptember 1-jétől) nem sikerül a tárgyalások során feljebb tornázni. Miközben 2002 óta lépten-nyomon azt halljuk, hogy a választási ígéretek teljesítése a kormányt túlköltekezésre kényszerítette, és a nekünk adott "indokolatlanul magas" béremelés a költségvetési hiány oka. Ez késlelteti az euró bevezetését is. Pedig ezzel a kétségtelenül jelentős lépéssel nem történt más, mint hogy beállítottuk az uniós kereseti arányokat (nem a szinteket!), és ezáltal az oktatási ágazat a nemzetgazdasági ágak kereseti ranglistáján a 8-9. helyről a 4-5. helyre jött fel. Igaz, ez jelentős forrásokat igényel, hiszen a közoktatás költségeinek nagyobbik hányadát a bérek viszik el. Nem véletlen, hogy a pedagógusok kereseti helyzetének alakulását tükrözi a költségvetés közoktatási kiadásainak a GDP százalékában kifejezett aránya is. Ez 1990-ben 4,59, 2000-ben 3,41, 2003-ban 4,17, 2004-ben 3,93 százalék volt, 2005-ben ismét 4 százalék fölött lesz.

A közszféra legtöbb embert foglalkoztató területe, a büdzsé legnagyobb fogyasztója az oktatás. Ezért az országos és a helyi költségvetési viták során a döntéshozók figyelmét ennek finanszírozása köti le leginkább. A Pedagógusok Szakszervezetének (PSZ) tisztségviselői, akik mintegy kétezer településen vesznek részt az érdekegyeztetésben, jól tudják, miként deformálja ez a körülmény az oktatás és a pedagógusok helyzetét. A finanszírozási szempontok lépten-nyomon visszavetik a közoktatási törvény és a helyi pedagógiai programok szakmai előrelépéseit, ágazatunk progresszióját. A közoktatási törvénynek a költségvetéshez kapcsolt tavalyi módosítása nyomán pl. jelentősen csökkent a gyermek- és ifjúságvédelemmel foglalkozó pedagógusok száma épp azokon a hátrányos helyzetű településeken, ahol a legnagyobb szükség lenne rájuk. Most pedig többek között a pedagógusok képzésére szánt normatívát kívánják lefaragni vagy negyven százalékkal. Miközben a tárca és a szakma egyaránt kardinális kérdésnek tekinti a pedagógus-továbbképzést! A közoktatás fejkvótaalapú, kettős finanszírozása miatt a felelősök folyvást egymásra mutogatnak: a kormány az önkormányzatokat, az önkormányzatok a kormányt hibáztatják. A közoktatás pedig a kettő között őrlődik. Az önkormányzati lobbi egyre kevésbé az oktatási normatívák emeléséért, és mindinkább a szabadon felhasználható forrásokért küzd, és igyekszik a szakmai törvényekből kiemeltetni a kötelezettségeket.

Az euró bevezetéséhez kapcsolódó költségvetési szigorítások még nehezebb körülményeket teremthetnek a közoktatás számára. Nem lehet vitatni a magas költségvetési hiány felszámolásának, az euró mielőbbi bevezetésének szükségességét sem. Ez valamennyiünk érdeke, akár a versenyszférában, akár a közszférában serénykedünk. De melyik ujjunkat harapjuk meg? Büdzsénk egyensúlya nélkül nincs megnyugtató jövőképünk, ám oktatásunk rendbetétele, fejlesztése nélkül még kevésbé létezik ígéretes perspektíva. A gazdaságpolitikai és a társadalompolitikai célokat ésszerű kompromisszumokkal kell összehangolni. Például a további adócsökkentést is ennek figyelembevételével kellene mérlegelni. Ennek logikáját kellene megváltoztatni, egyszerre figyelve a bevételekre és a kiadási szükségletekre, mindenekelőtt az oktatás igényes fejlesztésének szükségleteire! Ennyi elfogultság talán megbocsátható a pedagógusoknak, hiszen nem elsősorban önérdekből, hanem mindenekelőtt gyermekeink minőségi oktatása, eredményes nevelése érdekében lépünk föl. Hiszen ebből a szempontból is döntő fontosságú, hogy ki áll a katedrán: kontraszelektált, fásult pedagógus, vagy hivatásának élni tudó, felkészült óvónő, tanító, tanár.

Árok Antal
A szerző a Pedagógusok Szakszervezetének alelnöke