Az egész film egyébként is állandóan pumpálódik. Van valami furcsa kis történet, egészen picike magból: egy ápolónő sorra gyógyítgatja a súlyos betegeket azzal a viszonylag egyszerű módszerrel, hogy szexuális kapcsolatra lép velük a betegágyon. Ez persze önmagában kevés, de a történet szép lassan szárnyra kel, a drogfüggő betegből lett ápolónő nem véletlenül Johanna, áldozat és szent, megmentő és megváltó. Rendben van, de ha ezt a történetet prózában próbálnák meg elmondani, még mindig kézenfekvő lenne a kérdés, hogy na, és akkor mi van. Mit kezdjünk ezzel az értékes információval? Mit kezdjünk vele, ha nincsenek a történetben jellemek, csak titkok; ha a tetteknek nincs indoka, hiszen nem tudjuk, ki kicsoda, és mit akar; ha az eseményekben nem a cselekmény kiszámítható vagy váratlan logikáját látjuk, csak a szerző papírfogyasztó szenvedélyét és szép mondatokat író kedvtelését? Még egy kis héliumot bele! Zenét hozzá.

A zene egyrészt fölöslegessé teszi a fenti kérdéseket. Ha egy kórházban mindenféle romantikus szőrzetet viselő, testes operaénekesek a betegek és az orvosok, akik ráadásul énekelve társalognak, akkor igazán fölösleges fáradság a történet logikáját firtatni. Ha énekelve beszélnek, akkor viszonylag sokszor elvész a szavak értelme is, és ha elég jó a zene - ami ebben az esetben éppenséggel elég jó, Tallér Zsófia nyomasztó muzsikát írt a nyomasztó környezetbe -, akkor annak van saját értelme, ritmusa, célja, és nem kell többé azzal bajlódni, hogy honnan hová megyünk. Violinkulcstól indulunk, és kettős ütemvonallal végzünk.

Mindehhez a filmszalag már szinte ajándék. Zöldre világított, alagsori terek, vér, művér, izzadság, sötétség, egy alfelét lavórban mosdató nő, egy csúnya profil, de szép mosoly, Tóth Orsié, akiről nem derül ki, hogy milyen színésznő, mert csak komor arccal megy folyosón és kórteremben, még a hangja sem az övé, Wierdl Eszter énekel helyette. Málló vakolat, égő szemeteszacskók, fecskendők, infúzióspalackok, kopott, elvékonyodott fehér köpenyek, rossz, csíkos pizsamák, bütykös lábfejek, testek a szép förtelmességükkel. A végeredmény az, hogy Mundruczó Kornél filmje legalábbis valamilyen. Nem másolat, megy a maga útján. Tehetséges. Nem enged el öt perccel a stáblista után. Legyen ennyi most elég, mert több nincs.

A címszerepet Tóth Orsolya játssza