Az idő kedvez, igazi őszi az, tizen-egynehány a fok. Nem is esik, nem is fúj, minden ideális a téglapucoláshoz.

Maga a feladat is kellemes; jó munka ez, nem éppen szapora, de van látszatja legalább. Egy megpucolt tégla egy pucolatlannal össze sem vethető, nem említhető egy lapon, ég és föld a kettő.

Hozzá nem értő e koszos, fekete kődarab, vagyis egy tisztítatlan padlástégla láttán föl nem foghatja, hogyan lehet evvel egy konyhát vagy bármi más emberi lakrészt leburkolni.

Mi tagadás, még magam is meginogtam egyszer. De az erő a padlástéglával volt. Úgyhogy most pucolom, és látom is már, hogy szép lesz ez, valóban.

És pucolás közben sokat is tanul az ember.

A tégla, amit pucolok, nem akármilyen tégla.

Típusa szerint: padlás. Padlástégla. Színe vörös, öt centi vastag, tizennyolcszor huszonhárom centis téglalap alakú. Egy-egy darab lehet úgy két kiló.

Kora száz év legalább, de kétszáz év is akár.

Származása szerint a tégla váci. Egy régi váci polgárház padlását borították le vele egykor. A házat felújították tavaly, talán be is építették padlásterét, a padlástéglát pedig leszedték, kidobták. Megvettük az egészet, vagy ezer téglát húszezerért.

A hülyének is megéri.

Ilyen téglát nem kapni akárhol.

Ilyen téglát nem kapni. Az ilyet szerezni kell. Lelni. Az ilyen téglához be kell épülni. Jó időben kell lenni jó helyen. És akkor még a szerencséről nem is beszéltünk.

Ülök a kertben, és pucolom a téglát, ami lett.

És amivel az új konyha burkolva lesz.

Mert az utolsó vágyam teljesedik éppen: lesz egy konyhám.

Nekem is lesz konyhám.

Mert mindenem volt, csak az nem. Jó konyhám. Olyan, amilyen nekem kell. Tágas, világos, kezes. Olyan, ahol két csap van, egymástól meszszire, példának okáért. Hogy ne nyúlkáljanak az ember orra alá, amikor békésen mosogat. Meg olyan konyhám nem volt, ahol ketten is hozzáférnek a tűzhelyhez. Meg ahol nem kényes a kő odalenn, de különleges, például padlástéglából készült. Olyan konyha, amelynek falát sok-sok polc borítja, és sok-sok minden tarkállik azokon. Ahol minden praktikus, kezes, és ami nem, az legalább nagyon szép. Ilyen konyhám, konyhánk lesz nemsokára.

Csak meg kell hozzá a téglát pucolni.

Pucolom hát, pucolom.

Mégpediglen a következőképpen:

Válogatok mindenekelőtt. Többtípusú tégla is van a halomban; méret, anyag, állag, állapot szerint kell a téglákat szétválogatni. Minden padlástégla alkalmas valamire, de a konyhába csak egy bizonyos padlástégla jó. Az, amelyik nem porladós, nem négyzet alakú, nem töredezett. Ezeket disztingválom kifele a nagy halomból, és helyezem egy kisebb halomba. És aztán ebből a halomból szépen egyenként egy nagy, vízzel teli kék lavórba beleteszem őket. Mert a téglát áztatni kell. Nem tudom, miért, de kell. Nem tudom, de teszem. Aztán kiveszem a téglát a lavórból, és hagyom száradni kicsit. Helyére újat teszek a vízbe persze. És közben feszt pucolom a már szikkadtabbakat. Drótkefével lesikálom a tégláról a homokot, koszt, sarat, meszet, kormot, mindent, ami a századok alatt rárakódott. Lepucolom a tégla múltját, kipucolom a téglát a múltból a jelenbe, amíg szép piros nem lesz. Aztán a négy élit is ugyanígy és a másik oldalát is.

Közben spekulálok. A tégla hat oldalából egy látszik majd, ha lerakja a mester. Minek pucolom meg akkor mind a hatot? Mert így szólt az utasítás. Mert nem tudom, melyik fele lesz majd fölfele. Meg különben is: ha már csinál az ember valamit, csinálja rendesen.

Pucolom hát a téglát rendesen.

Építkezünk tehát. Felújítunk.

Aki tudja, tudja, milyen az.

Húzós. Húzódós. Elhúzódós.

Nyárból őszbe. Őszből télbe.

Felújítás. Aki tudja, tudja.

Megindul minden hirtelen. Aztán lassan lelassul. Aztán szépen megáll. Minden áll, csak az idő szalad.

Nem baj az. Hova az a sok rohanás. Fontos, hogy valamit az ember mindig tanuljon.

Például most rájön, hogy milyen fölös luxus a stelázsi, a szekrény. Remekül lehet öltözködni zsákból is. És mennyire mindegy, mi van az emberen. A legjobb viselet a zsákbamackó.

És minek az a sok pancs, fürdés, tusolás. Amikor ott a lavór, s a kerti csap. No meg az öntisztulás.

Nem kell főzni sem annyit. Ha van kenyér, ha van kolbász, szalonna, nem éhezik meg sose az ember.

Hiába hogy csak a vizesblokk, a konyha újul. Odabenn, a bútorraktérként hasznosuló szobákban is mindent, könyvet, ágyneműt, számítógép- és zongoraklaviatúrát finom fehér por lep el. A láb alatt a szőnyeg ropog. Nem kell mászkálni annyit. Nem kell mindig olvasni, monitor előtt gubbasztani. Téglát kell pucolni a jó levegőn.

Pucolom is rendületlenül.

Közben azért jönnek-mennek a mesterek.

Egyik csak megmutatja magát. A másikat kezdjük kiismerni éppen, amikor elköszön hirtelen. A harmadik viszont odaszokik egészen. Belakik. Családtaggá szervül. Hallgatjuk históriáját napestig. Életének szomorú könyve kitárul előttünk. Ellátjuk olvasnivalóval, kerítünk neki fogorvost és pszichológust is, ha kell. Ráébredünk, hogy a legtöbb vízvezeték-szerelő titkon verset ír, a villanyszerelő Wagner-rajongó, a kőmíves pedig naplót vezet. És mindegyik elvált, pedig már régen leszokott az italról.

Pucolom a téglát. Áztatok, szárítok, sikálok, stószolok.

Lassan telik a talicska.

Kicsit fárad az ember, belelelketlenedik a fölfordulásba, övéivel össze-összevész, és végül eltöri kezeujját - hetekig lőttek a zongorázásnak -, hogy sínbe is kell tenni, persze csak azután, hogy a lerakott, kifugázott téglát még lecsiszolja a sírkövestől kölcsönzött jókora flexszel; de mire belefagy a víz a kerti csapba, szívet melengetőn vöröslik a téglapadlat, és lehet kezdeni végre az asztalosra várni.