Lyukak a zászlón
Olyannyira egyértelmű volt az összefüggés címer és forradalom között, hogy az elfojtását követő időszakban veszélynek tette ki magát, aki kitűzte. S nem véletlen, hogy a Kádár-rendszer első dolga volt saját címert alkotni, egyrészt - és döntően - 1956 címerével, a Kossuth-címerrel szemben, másrészt a Rákosi-címert is törlendő, jóllehet annak csupán némileg barátságosabb, új kiadása volt.
1956-ban a felkelők többsége nemcsak azt tudta, mit nem akar (nem akarja a szovjet megszállást és a kommunista párt egyeduralmát), hanem azt is, mit akar (teljes szuverenitást, a köztársaság és vele együtt a parlamentáris többpártrendszer visszaállítását, azonkívül vegyes tulajdonú gazdaságot, semlegességet, munkásellenőrzést a gyárakban, a föld visszaadását azoknak, akik az 1945-ös földosztáskor jutottak hozzá). Ezt akarta és ennek a forradalmi akaratnak a címere volt a Kossuth-címer, amely egyesítette a teljes függetlenség követelését a plebejus demokráciával és munkás-önigazgatással.
A zsarnoki rendszer idegen címerének kivágása a nemzeti zászlóból, leverése a középületek homlokzatáról csupán az általános képrombolás egyik eleme volt. A képrombolás (szobordöntés, címerleverés, utcanévtábla-törlés stb.) minden modern forradalom velejárója volt, s minden esetben a képekben és jelképekben megalvadt gyűlöletes hatalom lerombolását jelentette. Különösképpen így volt ez az 1956-os forradalomban, hiszen a magyar kommunisták a szovjet típusú államszocializmussal együtt átvették annak középkorias politikai kép- és címerkultuszát is, ami a magyar kulturális hagyománytól (különösen a politikailag mindig erősen függetlenségi református hagyománytól) mélységesen idegen ortodox vallási képimádás, a név- és ereklyetisztelet politikai kisajátítása és eltorzítása volt. A népforradalom talán legfőbb kifejezési formája volt a képrombolás. Elég itt a Sztálin-szobor ledöntésére, a vörös csillagok leverésére, a Rákosi-képek, vörös zászlók, sarló-kalapácsok, kommunista brosúrák és mindenféle cirill betűs könyv folytonos égetésére utalni. A politikai képrombolásban azonban - függetlenül a válogatás nélkül elpusztított tárgyak kulturális értékétől - nem valamiféle általános kultúraellenességet, barbarizmust kell látni, hanem a zsarnoki hatalom bálványképeinek szétzúzását, a kiszabadulást a hamis istenek fogságából.
Így vagy úgy, az 1956-os képrombolók által hasított lyuk ama zászlón nem ugyanaz a lyuk, amelyet az 1989-es rendszerváltók ütöttek, s amely a forradalom címerét, a Kossuth-címert is elnyelte. A forradalmi képrombolás által ütött lyuk csak előfeltétele volt az igazi címer helyreállításának, de nem maga a címer (ahhoz, hogy a zsarnokság által eltávolított eredeti címer visszakerülhessen a helyére, el kellett távolítani a címer helyét bitorló álcímert: a Rákosi-címert). 1989-ben azonban nyoma sem volt forradalmi képrombolásnak. Nemcsak a hév, a hatalom szenvedélyes gyűlölete hiányzott ehhez, hanem a rombolható és rombolandó képek is. A Kádár-korszak a változatlan pártállami hatalmi monopólium negatív legitimációjára épült ("azért fogadj el minket, mert mi nem bánunk úgy veled, mint Rákosiék vagy Ulbrichték, bár mi is megtehetnénk, és persze bőven akadnak itt olyanok, akik meg is tennék, ha nem fognánk le a kezüket!"). Ez a negativitás a szimbolikus politizálás szintjén mindenekelőtt a rossz emlékű képektől, a képi megjelenéstől, a jelképektől való tartózkodásban nyilvánult meg. A rendszer úgyszólván kilopakodott a képekből. Csak kivételes alkalmakkor, államünnepeken, rituálisan és kényszeredetten mutatta fel őket.
Miért lett hát 1989-től a lyukas zászló az 1956-os forradalom logója, "beszélő képe"? Hová tűnt a képből - az emlékezés képéből - a Kossuth-címer? Lehetséges, hogy az '56-os lyukas zászló nem is az 1956-os forradalom, hanem az 1989-es kiegyezéses rendszerváltás emblémája? Míg 1956-ban az igazi címer a Kossuth-címer volt, és helyreállítása a hamis/hazug címer törlését jelentette, addig 1989-ben az igazi címer - némi ingadozás, habozás után, végső soron a magyar parlament döntése alapján, de alighanem az ország többségének egyetértésével - a szentkoronás címer lett. Helyreállítása az addigi hivatalos címer (a Kádár-korszak népköztársasági címerének) törlését jelentette. Ugyanakkor 1956 címerének a lyukas zászlóval való kikerülése és helyettesítése másodlagos címertörlés volt, s ennyiben abban a lyukban már nem a népköztársasági, hanem a Kossuth-címer süllyedt el. Ez a lyuk a zászlón tehát nem az 1956-os forradalom képrombolását örökítette meg, mellyel a zsarnoki hatalom címerképét törölte, hanem az 1989-es rendszerváltók finom törlőmunkáját, mellyel a kínossá, kellemetlenné vált Kossuth-címert távolították el arról a zászlóról.
Az 1989-1991-es rendszerváltás nem 1956 címerét állította helyre, mert nem is 1945-48-hoz akart visszatérni, hanem az elé, a két világháború közötti Magyarországhoz, legalábbis szimbolikusan, s ebben a két ellenforradalmi establishment - az "úri középosztály" és a "nómenklatúra-középosztály" - teljesen egy volt. Így volt könnyebb zárójelbe tenni minden politikai felelősséget, minden tényleges érdekellentétet, minden világnézeti és habituális különbséget, ami a régi és az új középosztályok szintjén - a kései Kádár-érában, nagyjából a '70-es évektől - ténylegesen már javában zajló - kiegyezés útjában állt. A szentkoronás címer az ezeréves államiság jelképeként jótékonyan eltakarta ennek az államiságnak az összes szakadását, belső meghasonlását, elsorvadását, főként pedig a morálisan és politikailag is feldolgozatlan közelmúltat, 1956 "kis polgárháborúját" és vakmerő politikai örökségét csakúgy, mint az 1945 után halva született második köztársaság jelentőségét, és persze az évtizedes hallgatás alá vont 1944-et és a teljes Horthy-korszakot, azt a hamis illúziót keltve, hogy minden, ami odáig történt, vagy holt múlt csupán, vagy pedig egyenesen ide, az 1989-es kiegyezéshez igyekezett, benne és általa teljesedett be.
A puritán, "református" Kossuth-címer nem csupán esztétikai okokból maradt tehát alul a látványos, barokkosan zsúfolt, színes bizánci, rekeszzománcokkal ékesített szentkoronás címerrel folytatott versengésben, hanem politikai és morális okokból is. A korabeli parlament által választott címer barokkos pompája és a teljes magyar történelmet szimbolizáló jellege alkalmasabb volt arra, hogy a kiegyezés hamisságát elfedje. Ezért kellett a Kossuth-címernek kiszorulnia a rendszerváltó pártok emblémái közül, úgyhogy végül már 1956 történeti emlékezetében sem maradt helye. Máskülönben aligha lehetett volna kitérni a kérdés elől: vajon egy országban, amelyben szinte minden politikai párt úgy hivatkozik az 1956-os forradalomra, mintha most lépett volna elő isteni lángjaiból, mintha ő lenne politikai örökségének egyetlen legitim letéteményese, miért nem 1956 címere, a Kossuth-címer a köztársaság címere? Miért váltotta föl még a történeti emlékezés szintjén is a lyukas zászló, amely nem 1956 címere, hanem az 1989-es rendszerváltás hatásvadász logója csupán?
Erre a kérdésre csak kínos hallgatás következhetne, vagy ki kellene mondani az igazságot, azt, hogy 1989-ben nem forradalom következett be, hanem kiegyezésre került sor, mert senki nem akart forradalmat (akkor már Magyarországon túl sokaknak volt veszítenivalójuk egy forradalmon és túl sokaknak nyernivalójuk egy rendszerváltáson). A rendszerváltók nem engesztelhetetlen harcosok, mindent egy lapra feltevő, életre-halálra küzdő forradalmárok, hanem a politikai adásvétel tételeit józanul kalkuláló, egyezkedő politikai kalmárok voltak. Nincs ezzel semmi baj, ilyen már a kiegyezések természete. A baj a kiegyezések hamisságával van. A kiegyezések hamissága pedig nem magában a kiegyezésben áll, hanem - mint arról 1867 kapcsán Bibó István oly erőteljes szavakkal szólt - abban, hogy az elbukott forradalom beteljesülésének hazudják magukat, hogy feszengésüket azok emléke előtt, akik nem mérlegeltek, nem okoskodtak, életüket áldozták a forradalom céljaiért, azzal oldják, hogy a kiegyezést e célok megvalósulásának hazudják. Ebből a szempontból mellékes, mennyire voltak ezek a célok egyáltalán megvalósíthatók vagy egyenesen illuzórikusak. A hazugság attól még hazugság marad.
De a kiegyezések hamissága nem csupán önámítás, a megalkuvók, az élni akarók és élelmesek lelkiismeretének megnyugtatása, hanem veszedelmes méreg is, amennyiben őszintétlen viszonyokat teremt, elvarázsolt kastéllyá változtatja a politika világát, amelyben minden és mindenki más, mint aminek mutatkozik, és bármikor mássá válhat, anélkül, hogy szembesíthetnék önmagával. A kiegyezés hazugsága társadalmi amnéziát és politikai identitásvesztést, ez pedig káoszt eredményez.
A kiegyezés hazugsága abban áll, hogy másnak mondják, mint ami. Nem vallják be, hogy akkor és ott, történelmi felelősségük tudatában vagy csupán a kínálkozó jó szerencsét lefülelve a pártállami és ellenzéki elitcsoportok egyeztek ki egymással, adtak és vettek el, ki-ki ereje szerint, amit tudott. Ez a hazugság, a kiegyezés elkendőzése, folytonos forradalommá hamisítása vezetett oda, hogy mindmáig folyamatosan meg lehet kérdőjelezni vívmányait, intézményeit, szereplőinek létjogosultságát: mit keresnek ezek még itt - kérdezi a kiegyezők egyik csoportja a másikra, politikai és gazdasági vetélytársaira mutatva -, ha egyszer itt forradalom volt? Vagy talán el méltóztattak sikkasztani a forradalmat? Ez esetben ugyanis kénytelenek leszünk a forradalmat befejezni, és kegyeteket lefejezni. Na persze már nem a szó betű szerinti értelmében. Nem vagyunk mi vadállatok. Demokraták vagyunk, nekünk elég, ha eltűntök az utunkból. Csakhogy 1989-ben kiegyezés volt, nem forradalom. Kiegyezés volt, mert kiegyezésnek kellett lennie (nem tudott más lenni), s mert a magyar társadalom túlnyomó többsége is kiegyezést akart. Csak sokkal később formálódott ki az az új középosztályi tömeg, amely felül akarja vizsgálni a tegnapi kiegyezést az "elmaradt forradalom" jelszavát lobogtatva, jóllehet korántsem forradalmat, hanem csak új és neki anyagilag és hatalmilag kedvezőbb kiegyezést akar.
Bár mind a magyar parlamentáris rendszer kialkudott játékszabályai, mind működési rendje a kiegyezés logikáját örökítette meg, soha egyetlen politikai párt által sem volt egyértelműen kimondva, hogy Magyarországon politikai kiegyezésre került sor, és ezért a kiegyezésért a politikai felelősségét a megalkotásában kulcsszerepet játszó összes politikai pártnak és politikusnak, tehát nemcsak az utódpártnak és a szocialistáknak, hanem a fiatal (vagy polgári) demokratáknak, a magyar demokratáknak és a liberális demokratáknak is vállalniuk kell. Csakúgy, mint azért, hogy 1956-ot nem saját címere, a Kossuth-címer, hanem a kilyukasztott zászló, az 1989-es rendszerváltás logója reprezentálja ma a mediatizált politikai ünnep terében. Nem a kiegyezéssel van a baj, hanem a hazugsággal. A kiegyezés akár a polgári béke és gyarapodás alapja is lehet Magyarországon. Hazugságban azonban nem lehet élni.
