(...

A dolgok, ami mögött a csöndek vannak: volt itt egy majd hatvanezres idegen had rengeteg tankkal. Szembeszállt vele 10-15 ezer civil fölkelő meg néhány katonai alakulat. A kórházak a harcok idején elláttak vagy húszezer sebesültet, és nem került minden sebesült kórházba. Több volt tehát a sebesült, mint a fölkelő. Jelentős részük föl sem kelt, úgy jött rá és házára a vész. A harcokban meghalt 2500-2600 hazánkfia, a sortüzekben pedig 300-400. Az áldozatok negyven százaléka 25 évnél fiatalabb volt, közöttük vagy kétszáz gyerek. A szovjet hadsereg vesztesége hivatalos adatok szerint 1540 sebesült, 669 halott. Ők is fiatalok voltak még. És valószínűleg jóval többen is, mert a jelentéskészítők igyekeztek csökkenteni a harcok és a veszteségek súlyosságát. A népítéletek áldozatául esett 37 ávós, rendőr, katona. Egyértelműen a forradalomban való részvétele miatt végeztek ki 229 embert, és vannak nem egyértelmű esetek is. Az elítéltek száma 22 ezer, az internáltaké 13 ezer, és ott vannak még a Romániában elítélt és kivégzett magyarok, akik a távolból rokonszenveztek a forradalommal, vagy csak rájuk fogták.

Egyszerre, egy helyen - három nagy sortüzet leszámítva - nem haltak meg sokan. Csak összesen. Sok egyéni és kiscsoportos halálból, szórványhalálból állt össze az összhalál. Elszigetelten harcoló csoportok, brigádütközetek, megmaradt magok, Molotov-koktélok, magányos golyók, gránátok, eltévedt tankok, egyedi hőstettek, egyéni balszerencsék, személyre szabott kötelek.

Szolidaritás, gyászközösség csak az országon kívül és a börtönön belül volt. A forradalmat őrző bajtársi közösségek szinte csak a börtönben és a börtönben lévők hozzátartozóinak körében maradtak meg. A jeges űrbe estek ki a börtönelhagyók. Nem volt közeg, ami az áldozatot igazolta, a gyászt megosztotta, a gyászmunkát elvégezte volna.

A dolgok mögött nem voltak zajok - viták, beszélgetések, elemzések, együttérzések, szitkok és jajok -, csak csöndek. A házaspár, akit évtizedeken át zaklattak a hatóságok a lányuk miatt, aki tizenhat évesen halt meg egy mentőautóban, miután hősiesen mentette a sebesülteket, csöndburokban élte le az életét.

1986-ban a BM kiadott egy könyvet Pufajkások címmel. A Budapesti Karhatalmi Forradalmi Ezred veteránjai vallanak benne jeles tetteikről: "Az ellenforradalmárok vezetői megfogadták, hogy addig nem borotválják le a szakállukat, amíg az országból ki nem mennek az oroszok. Járőrözésünk alkalmával többször hoztak be a laktanyába borotválatlan, szakállas embereket. (...) a borbéllyal 'szárazon' megborotváltatták, hogy 'rendesen' nézzen ki. Alig tudtam ettől megmenteni egyik kitűnő elvtársunkat... Amióta csak ismertem, mindig szakállt viselt: körömszakadtáig kellett bizonygatnom, hogy ő tényleg szakállas, s nem ellenforradalmár. Végül is - beleértve Imre bácsit is - jót nevettünk mindannyian az egész eseten."

Ez a csöndek teljessége. Milyen szóra, jelre, vigaszra számítson az apját, gyermekét, bajtársát, hazáját, szabadságát gyászoló ember ott, ahol a néma szakáll is túl hangos, hogy biztonságban növekedjék; ahol a bőröd alá kaparják vissza a szuverenitásodat, ahol a szőrödtől is megtagadják az önkifejezés jogát. És ahol hazád szellemi életét Imre bácsi, a neves klasszika-filológus akadémikus reprezentálja, aki bármikor kész megalázóival összenevetni a megaláztatásunk, tehetetlen szégyenünk fölött.