Egy álvita margójára
Itt van például az a racionális gazdasági kalkulációnak álcázott állítás, mely szerint az euró 2010-es bevezetése akkora növekedési veszteséggel járna, hogy azt ma nem vállalhatja egyetlen józanul gondolkodó kormány sem.
A "stabilizáció vagy növekedés" áldilemmája nem magyar találmány, fejlettebb gazdaságok is rendre belebonyolódnak annak boncolgatásába, hogy a fiskális kiigazítás mekkora rövid távú (azaz a politikusok szempontjából végzetes) költségekkel jár. Csakhogy az a hittétel, miszerint a deficit lefaragása rövid távon szükségszerűen növekedési áldozattal jár, tehát csökkenti az elosztható forrásokat, s ily módon előidézi a bátor, ámde botor kormányok bukását, nem minden esetben igaz. Akkor sem, ha közgazdászok is gyakran hivatkoznak rá.
A legfigyelemreméltóbb ellenpéldát két évtizeddel ezelőtt Dánia (1983-1984) és Írország (1987-1989) szolgáltatták. A két országban a hiány nagyarányú mérséklését nemhogy a gazdasági teljesítmény visszaesése, hanem éppen ellenkezőleg, annak emelkedése (!) kísérte. Írországban a gazdasági növekedés már a kiigazítás első esztendejében jó három százalékponttal felülmúlta a kiigazítás előtti növekedési rátát. A fiskális kiigazítás ilyetén, váratlan hatása nem maradt példa nélkül. A kilencvenes években az EU országai az euróra való felkészüléssel voltak elfoglalva, és szinte kivétel nélkül megpróbálkoztak a költségvetési mutatószámoknak a maastrichti szerződésben előírt referenciaértékekhez való közelítésével. Céljuk a hiány 3, az államadósság-állomány 60 százalék alá szorítása volt. És láss csodát: miközben több állam is sikerrel vette az akadályt, a megszorító intézkedéseknek nem mindegyike járt a gazdasági teljesítmény szűkülésével. Ausztria, Finnország, Görögország, Hollandia, Nagy-Britannia (sőt egy esztendőben még a sokszor kárhoztatott Olaszország is) képesnek bizonyult expanziós hatású fiskális megszorításokat produkálni. Vagyis az EU tagállamainak sora igazolta, hogy a költségvetési megszorítások (másként: pénzügyi stabilizáció) nem feltétlenül jár együtt a gazdaság lendületvesztésével. Megdöbbentő, de igaz: az EU 15 tagállamában 1980 és 2004 között végrehajtott nagyobb (a GDP 1,5 százalékát elérő) fiskális konszolidációk mintegy fele ilyen, a gazdasági teljesítményt ösztönző eredménnyel zárult már rövid távon is.
Nem igazolható tehát az a Magyarországon is népszerű tévhit, hogy a stabilizáció szükségszerűen növekedési áldozatokkal járna. Hol igen, hol nem. A kérdés az, hogy min múlik ez. Erre nem könnyű válaszolni. Egyszerűbb statisztikai vizsgálatok azt igazolják, hogy önmagában a kiigazítás nagyságrendje nem perdöntő. Sokkal inkább a kiigazítás formája. A költségvetési kiadások csökkentése sokkal nagyobb eséllyel bizonyul növekedést ösztönző kiigazításnak, mint az adóemelés. A Harvard Egyetem tanszékvezető professzora, Alberto Alesina és társai kimutatták, hogy a fiskális megszorítások expanziós hatása különösen akkor várható, ha a kormány a közszektor bérkiáramlását és a háztartásoknak juttatott transzfereket igyekszik visszafogni. Csakhogy e két területen a legnagyobb a politikai ellenállás - Magyarországon is, a kormányok tehát csak ritkán vállalkoznak arra, hogy a jóléti szolgáltatások e két rendkívül érzékeny területéhez hozzányúljanak. Ehelyett rendszerint adókat emelnek, vagy a közberuházásokat csökkentik, s így elszalasztják a gazdasági teljesítményt fokozó pénzügyi stabilizálás lehetőségét.
A költségvetési kiigazítás expanziós hatása más tényezőktől is függhet. Az ír csoda esetében (de akár a holland sikertörténetet is említhetnénk) az elemzők kiemelik a széles körű társadalmi konszenzus létrejöttét, a szociális partnerek bevonását a gazdaságpolitikai folyamatok alakításába. Mások a pénzpiacok hatékony működésére vagy a valutaleértékelés fontosságára mutatnak rá. Magyarországon még csak a körvonalai sem látszanak egy széles alapokon szerveződő, társadalmi közmegegyezésnek, a leértékelés pedig nem valós alternatíva. Maradna a politikailag érzékeny kiadások visszavágása - már ha Magyarország felelős politikusai is úgy gondolnák, hogy célszerű lenne meghaladni a "stabilizáció vagy a növekedés" erőltetett szembeállítását, és a gazdaságpolitika hitelességének helyreállításával adnának egy esélyt a már rövid távon is növekedést eredményező költségvetési stabilizációnak. Kockázatos próbálkozás, de nem biztos, hogy belebuknának.
Benczes István
A szerző közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója
