Honoré de Balzac regénye, A szamárbőr, százhetvennégy éve őrzi helyét a művelt ember könyvespolcán. Szerencsés az, aki kamaszkorában olvassa. Először. Amidőn még biztosra vesszük, nekünk is lesz olyan talizmánunk, amely teljesíti a kívánságainkat. Azzal, hogy minden beteljesült vágy nyomán az élet is rövidül, húsz alatt még nem számolunk, nem törődünk. Talán el sem hisszük.

Másodszor fiatal korban érdemes újraolvasni ezt a kötetet. Addigra megértjük, nem föltétlenül jár az embernek egy csodatévő bőrdarab. Ellenben amit nagyon szeretnénk, nagyon-nagyon, az olykor anélkül is az ölünkbe hullhat. Ha szerencsések vagyunk. És kitartunk. És nem adjuk föl.

Harmadszor ötvenen túl juthat az eszünkbe, hogy még egyszer - talán utoljára? á, ilyet bölcs ember sosem mond - kézbe vegyük a regényt. Ekkor már végleg lemondtunk arról, hogy földöntúli erők segítségére várjunk. Ám visszatekintvén addigi éveinkre, csöndes elégedettséggel nyugtázhatjuk, hogy nem is sültünk föl annyira, mint képzeltük. Többet értünk el, mint amire a kedvezőtlen körülmények módot nyújtottak. Többször keltünk föl padlófogás után, mint arra számítani lehetett. Több nap volt, mint kolbász, ugyanakkor több kolbász, mint száraz kenyér. Több egészség, mint betegség. Több élet, mint halál. A szaldó tehát furcsamód kedvező.

Érett fejjel sommázhatjuk, ha kutyabőrrel nem is (a nemesi de-t ő illesztette a nevébe), Balzac rendelkezett valamiféle szamárbőrrel. Megjegyzem, a "chagrin" franciául keserűséget is jelent, a cím nyomatékolja a mondanivalót. Áll Párizsban egy Balzac-szobor, a Montparnasse negyedben, Rodin öntötte bronzba. Az író bő köpenye egyszerre feszes és bő. A szobor gipszből készült előtanulmányait láthattam New Yorkban, a Brooklyn Múzeum padlásán. Kiderült, a ruha alatt a saját gigantikus nemi szervét fogja a nagy író, attól olyan különös a köpeny esése. Honoré de Balzac nagy kanállal habzsolta az örömöket. Mindent megkapott, csak a hosszú élet adományát nem. C'est la vie.

Rodin Balzac-szobra Párizsban