Második napja járjuk mi is temetőinket, de csak itthon, Magyarországon, mert két nap nem elegendő Szatmárnémetihez, Kolozsvárhoz meg a Székelyföldhöz, csak soproni, szécsényi és budapesti sírjainkhoz.

Leveledet ezért nem kaptam még meg, de a hírekből tudom, hogy főhajtásra szólítasz engem is a 301-es parcellába. És, gondolom, egy fohászra is, hiszen ahogy Kibédi Varga Áron írta 1957-ben, az emigrációban, "Most, hogy néma egeken feketéllik a hold, / most, hogy a nap csak gyilkol, / most, hogy alszik a derék emberek buta világa, / s csak a gonosz éber, / bakkancsa csattog a sima utakon, / megállunk, Isten, alattad, / nézünk és kiáltozunk / nagy kérdőjelekkel, keserű szájjal és zörgő emlékkel szívünkben. / Te, a minden és a semmi ura, / ne feledkezz meg azokról, akik bitóra várnak és tarkólövésre, / és a tízezrekről sem, akik némán, / egyre némábban / úsznak és hadakoznak a pokol vizei ellen. Ámen."

Te akkor, a bukás után részt vettél még az utóvédharcokban, én pedig négy nap híján egy év és két hónaposan, szüleim karján hagytam el Magyarországot a Sopronból november 4-én utolsónak induló svájci vöröskeresztes teherautón. Te maradtál, mi meg visszajöttünk, aztán mindnyájunkra rákövetkezett a bosszú. Te bitóra vártál, mi az üldözésre, de hamarosan egy ország tanulta meg, amit Gosztonyi Péter, a történész így foglalt össze: "Aki 1956. november 4. után civilként jelentkezett a forradalmat és a szabadságharcot idegen csapatok behívásával leverő úgymond Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánynál, és ott karhatalmi feladatra fegyvert, kiképzést kapott, az egyértelműen a szovjet mintájú pártmilícia tagja lett. Egy magyar "sturmabteilungos", vagyis a hitleri náci párt SA-legényének megfelelő személy, azzal a különbséggel, hogy nem horogkeresztes karszalaggal, hanem vörös csillagos, pufajkás egyenruhában járt. Ezek a "pufajkások" nem az üdvhadsereg katonái voltak. Ütöttek, vágtak, lőttek. Ezek szemrebbenés nélkül teljesítették a pártvezetőség utasításait Budapesten és vidéken. Velük szemben mindenütt fegyvertelenül állt a nemzeti tudatában meggyalázott, elárult nép", az áldozatok százezrei, élve külhonban és itthon, és halva ezerszám. Mándy Iván írta: "Nincs semmi, csak a temetők. Valahol egy darabka föld volt, ott temető volt. Végig a városon szálltak a keresztek, és a föld alatt az arcok."

Ez a korszak, a gerinctörések után lassan finomuló kín, a nemzeti közösséget szétziláló "vidám barakk" korszaka évtizedek után 89-ben ért véget, aztán a rákövetkező évben mindkettőnket képviselőnek választottak.

Hogy mi történt "a politikában", a hősi kezdetek múltával az Országgyűlésben máig, nem lehet most soraim tárgya. Azért szólok erről mégis, mert ennek a mai, vérre menő haszonelvűségnek nem kis része lehet abban, hogy most közös megemlékezésre szólítod a parlamenti pártok képviselőit. Nagy része van benne, hiszen a hatalmi koncért való tülekedés még nem politika. Nagy része van abban is, hogy "békéltető" leveleddel egy "szürke" szól a többi jó szürkéhez.

Hiszen Te, az ötvenhatos szürke, megtűrt embere vagy pártodnak, aki csupán többi szürke kartársa közül néhányhoz fordul jó szándékú levelével: Horváth János professzorhoz, aki már a koalíciós idők parlamentjének is ismert tagja volt, ma pártjának egyik "félreeső" képviselője, Donáth László lelkész úrhoz, az MSZP "saját ötvenhatosához", és hozzám, a négyszer egyéniben megválasztott konzervatívhoz, pártja egyik szürkéjéhez, aki "rendes ember, csak az a kár, hogy MDF-es" (ezek nem a Te szavaid).

Hogy miért Te írtál, és miért épp nekünk, jól tudom persze, és köszönöm, hogy rám is gondoltál. De vajon - hogy ne egyik pártelnök forduljon a másik pártvezérhez, hiszen ez ma a gyöngeség jele - nem az dukált volna, legalább ötvenhat mártírjainak, hogy Magyarország főméltóságai hajtsák meg fejüket, együtt, odakint a parcellában?

Miért gondolod, Imre, hogy a "derék emberek alvó, buta világában" éppen mi, a szürkék (nem "a szürkék hegedősei"!) mutathatjuk majd meg, hogy egy ilyen közös koszorúzás nem a feledtetés lelkeket mérgező "múltlezárása", hanem a tisztesség emberi gesztusa?

Azt a tengernyi szenvedést és gyászt, leírhatatlan veszteséget és múlhatatlan fájdalmat, amit tulajdon hóhérai okoztak ennek a nemzetnek, ideje volna végre hatalmas, közös és tiszta lelki erőforrássá átalakítani - de miért gondolod, Imre, hogy ezt mi négyen elvégezhetjük?

Megtörtént-e a bűnvallás, amire a megbocsátás végre megérkezhet? Elmondták-e ennek a népnek valaha, hogy a megbékélés nem azonos az elfeledéssel? Hogy a nemzet múltját fölmagasztalni nem ugyanaz, mint "a múltat végképp eltörölni"?

Miért gondoltad, hogy majd éppen mi adhatunk példát arra, hogy november 4-én, ezen a második halottak napján nem az élők gyilkos vetélkedőjét kellene folytatni, hanem az ártatlanok vére az, ami fohászra indít?

Vagy azért írtál "csak" nekünk, mert éltél a gyanúperrel, hogy világi nagyjaink - a köztársasági elnök, a házelnök, a miniszterelnök, a pártelnökök (mennyi elnök!), a főbíró, a főügyész és a legfőbb alkotmánybíró, így együtt, ma még rávehetetlenek arra, hogy közös példát adjanak az egész nemzetnek? Hogy együtt mutassák föl azt a példát, amit a gyász kikövetel, és a jövő megérdemel?

Tudod, hiszen szemben ülünk velük, hogy az Országház üléstermét két freskó díszíti. Az egyik az 1848-as országgyűlés megnyitását ábrázolja, a másik meg Ferenc József magyar királlyá koronázását, azét a Ferenc Józsefét, aki 1849-ben - ő is orosz segítséggel - a szabadságharcot vérbe fojtotta. Eltelt azután ötven év, és 1899-ben e két jelenet már megfért egymás mellett. Igen, csakhogy közben megtörtént a kiegyezés. De 1956 után negyvenkilenc esztendővel nem tartunk még itt. Kiegyezés, "megbékélés", összefogás - és "annyi ötvenhat volt, ahányan átélték", kisajátítás és történelemhamisítás, utólagos elődkiválasztás, "jó baloldal, rossz baloldal": ez így nem megy tovább.

Illetve mehet még, de csak egyre lejjebb - mindent, tehát még ötvenhatot is a politikai hatalom megszerzésének alárendelve. Így nem készülhetünk ötvenhat félszázados évfordulójára, annak a napnak a megünneplésére, amikor világtörténelmet írtunk, miközben a magunkét csináltuk.

Hogyha ötvenhatról van szó, és a gyász nem a politikai voksszerzés sanda, alantas eszköze, hanem valóban új csíra, akkor nem nézhetem, hogy éppen Te melyik frakcióban ülsz, melyik párttal vagy koalícióban, s azt sem, hogy a parlamenti padsorokban másutt egy koszorúzás kinek nem több üres szereplési alkalomnál, jó píár, mert médialátvány.

Ezért keresztényként, konzervatív politikusként, hazáját szerető, katolikus hitét gyakorló emberként és a Magyar Demokrata Fórum képviselőjeként, meghívásodat a koszorúzásra - az elemi előfeltételek sajnos elkerülhetetlen tisztázása után - elfogadom. Ha megteszi négy egyszerű képviselő is, rendben van.

De akkor tegye meg. Tegye meg mind a négy, és mind a négyen ugyanazért: a hősök emlékére és a jövő tanulságára. Ám ha leveled címzettjei közül akár csak egyvalaki nem teszi, mert nem teheti meg, rossz előjel a jövőre nézve.

Ha négyünk közül valaki hiányzik, nem látom értelmét a kezdeményezésednek. Akkor nincsen erkölcsi értelme. Hogyha valaki nem jön el, az a közösség sem lehet természetes egész, amit mi, választott képviselők csak együtt reprezentálhatunk. A csonka közösség csak esetleges csoport, ahonnan valaki hiányzik. Az ilyen "közös" koszorúzás értelmetlen, mert csak mélyíti az árkokat, és további károkat okoz az erkölcsön messze innen: a politikában.

Ott leszek tehát magam is, de kizárólag abban az esetben, hogyha arról értesíthetsz, hogy mind a négyen valóban ott leszünk.

Remélem, hogy így lesz, ezért arra készülök, ami lesz, és nem arra, ami elmaradhat. Kérlek, rendezd úgy a dolgot, hogy se gyászzene, se beszéd ne legyen, hanem csak egy közös koszorú, amit négyen helyezünk el az ötvenhatos hősök örök emlékére.

Legyen ez az első lépés.

Barátsággal köszöntelek:

Dr. Csapody Miklós
az MDF képviselője