Az éneklő fogoly 8.
Ennek érdekében nem csupán a budapesti diplomáciai képviseleteket foglalkoztatta folyamatosan, nem csupán hol lelkesen dolgozott, hátha azért engedik el, hol pedig sztrájkolt, szabotált, hátha azért, de fáradhatatlanul építgetett ki kapcsolatokat a hatalom képviselőivel is.
1952 áprilisában a Pasaréti úton például összefutott Gobbi Hildával, akit azonnal megkért, hogy intézze el, hogy Péter Gábor fogadja őt, a lakásán természetesen, mert az ott volt a közelben. Gobbi intézkedett is, de Péter elfoglaltságára hivatkozva udvariasan, Svédet személyesen telefonozva föl, elhárította a közeledést.
1953 elején Svéd többször beszélt Rákosi titkárával, bizonyos Szathmárival, 1954. január 29-én két órán át tárgyalt Nonn György kulturális miniszterhelyettessel. Ez év júliusának elején bejutott a pártközpontba, ahol egy Nagy Magda nevű elvtársnővel beszélgetett. Majd fölkereste Bebrits elvtársat is, akiről az Amerika Hangjában hallotta, hogy tíz évet élt Amerikában. Bebritsben azonban csalódnia kellett, mert kiderült, hogy Bebrits elvtárs nem szereti Amerikát.
Ezután Svéd a Külügyminisztériumot vette ostrom alá, ahol fölajánlotta egész vagyonát zálogba, ha kiengedik.
1954 szeptemberében újra a pártközpontot vizitálta meg, ahol Berei elvtárs nagyon kedvesen fogadta, de közölte egyben, hogy kérését nem lehet teljesíteni, mert Svéd nem jönne vissza.
- Úgy látszik, ezek érzik a hangomon, hogy nem mondok igazat - mondta otthon a házvezetőnőjének, Matildnak.
1955 decemberében benn járt a Népművelési Minisztérium főelőadójánál, Vinczénénél, aki ígéretet tett arra nézve, hogy Svéd ügye a Minisztertanács, vagyis a kormány elé kerül hamarosan.
Svéd 1955 vége felé Nagy Imrét célozta meg, de hozzá már nem jutott be, és hamarosan erre nem is volt szükség. Pár hónappal később a nagy énekes akadálytalanul hagyhatta el az országot.
Addigi törekvését mellesleg - azon túl, hogy minden szavát gondosan regisztrálták - nemigen segítette elő, hogy Svéd minduntalan különféle ügyekbe keveredett.
Például 1954. április 9-én este 19 órakor az Izabella és a Szondi utca sarkán autójával összekarambolozott egy trolibusszal, amelynek több utasa is könnyebben megsérült.
Természetesen Svéd volt a hibás, ám ő ezt természetesen nem ismerte el. Állt a kereszteződésben, és sztentori hangján magyarázta, hogy ő már sok olyan nagyvárosban megfordult a világon, ahol trolibusz-közlekedés van, de olyan várost, ahol a trolibuszok oly veszett sebességgel, vadul, erőszakosan hajtanának, mint Budapesten, még a büdös életben nem látott soha, úgyhogy az eset az ő számára egyetlen tanulsággal szolgál: el kell ezt a várost és ezt az országot hagyni mindenáron és mihamarabb. Épp itt tartott előadásában, amelyet a köréje gyűlő, őt kivétel nélkül ismerő mentősök, rendőrök, utasok és járókelők áhítattal hallgattak, amikor a mellettük egy utast elsősegélyben részesítő mentőorvost a menetrend szerint következő trolibusz halálra gázolta.
- Tessék! - harsogta Svéd, és zokogva temette kezébe arcát.
Mindezek és az előbbiek, és még sok más dolgok Svéd Sándor úgynevezett személyi dossziéjából tudhatók.
Ezt a három vastag aktacsomagot 1956 augusztusában lezárták.
Az utolsó bejegyzés ekként szól: "Az ellenőrzések során semmi olyan adat nem jutott birtokunkba, amelyek arra mutatnak, hogy Svéd Sándor kémtevékenységet folytat.
Bár igaz, hogy Svéd kapcsolatot tartott fenn az amerikai, az angol, valamint az olasz követtel, de ez a kapcsolat üzleti és művészi ügyei lebonyolításából adódik.
Fentiek alapján javasoljuk a személyi dosszié lezárását és irattárba való elhelyezését."
Nem sok ember foglalkozott a dologgal: talán ha fél tucat beszervezett ügynök, legalább ugyanannyi tartótiszt, elemző, parancsnok, beosztott, gépírónő figyelt, ügyelt, jelentett, tisztázott, kommentált, utasított, értékelt hat éven át naponta szorgosan. És hatévi megfeszített munkával kiderítette, hogy Svéd Sándor nem kémkedett. Csak énekelni akart visszamenni a nagyvilágba. Amit soha egy pillanatra sem rejtett véka alá.
Értelme nem volt a dolognak, hacsak az nem, hogy magyar operabarát publikum hat éven át gyönyörködhetett Svéd Sándor hangjában.
No meg a lezárt dossziékból tanulmányozhatók egy tűnt kor hétköznapjai.
Hogy pedig ki jelentett a nagy énekesről, két-három naponta, bőbeszédűen, értőn, iróniával, féltékenyéggel, és - bármilyen furcsa, de - szeretettel, azt én, aki először lapozgattam át a dossziékat, sejtem csupán, de nem tudom, és nem is akarom megtudni soha.
Svéd, miután elhagyta az országot, operaháznak tagja, úgy tudom, nem lett többé. Bolygó csillagként turnézgatott a világban, haza is látogatott nemegyszer. Emlékszem, valamikor régen, nagyon régen, amikor még voltak a tévében műsorok, egy szilveszteri estén Vitray és Antall Imre között váratlanul felbukkant egy mackós figura, és rázendített Gounod Faustjából a bordalra. Mellettem nagyanyám testvére, Romlaky Anna ült. Kamasz voltam, azt hittem, Anna megbolondult, amikor hisztérikusan felsikoltott: "Ez a Svéd Sándor", és hangosan elkezdett zokogni.
