Ezerkilencszáznyolcvannyolc október huszonharmadikának előestéjén csendes zuglói utcákon sétáltunk Wachsler Tamással. Arról beszélgettünk, hogyan fogunk mesélni a Fideszről unokáinknak, akik a büszkeséggel vegyes csodálkozástól kerekre nyílt szemmel kérdezik majd: nahát, nagyapa, te tényleg alapítója voltál a Fidesznek? És ott voltál, amikor...? Mi pedig amúgy nagyapásan bólogatunk, bizony, bizony. Mire ők megkérdezik, és az hogy volt, amikor...

Mi pedig belekezdünk a mesébe.

Maholnap tényleg nagyapa leszek, és alig tudok kínosabbat elképzelni, mint hogy az unokám megkérdezi: micsodaaa, nagyapa, te tényleg ősfideszes voltál?!

Mert az úgy volt, hogy 1989 nyarán Deutsch Tamás szüleinek a nyaralójában összeült a Fidesz kibővített választmánya, és Orbán Viktor feltette a kérdést: ki vállalja a jelenlévők közül, hogy politikus, azaz országgyűlési képviselő, esetleg miniszter legyen? A körkérdés mellőlem indult, és a másik irányba tartott, úgyhogy mire rám került a sor, gyakorlatilag mindenki nyilatkozott. Az egyetlen Vig Mónika kivételével mindenki igent mondott. Én valami olyasmit mondtam, hogy ha mindenki elmegy a parlamentbe, akkor ki csinálja a Fideszt, de őszintén szólva taszított a hatalom, és főleg az, ahogyan a többiek ahhoz viszonyultak. Ekkor volt először igazán rossz érzésem a Fidesszel kapcsolatban. Aztán ugyanennek az évnek az őszen "megnyertük" a négyigenes népszavazást. És ettől kezdve a Fideszben minden a hatalomról szólt. És ez így van mind a mai napig.

A Fideszben minden a hatalom logikája szerint történik.

Teljesen mindegy, hogy a szocialista miniszterelnök rövid vagy hosszú beszédet mond október 23-án. Ha rövidet mond, azért mond rövidet, mert nem tiszta a lelkiismerete, és menekül a helyzetből. Ha hosszút mond, azért mond hosszút, mert nem tiszta a lelkiismerete, és kompenzál, illetve így próbálja magát a forradalom örökösének feltüntetni. Ezt persze még meg tudnám magyarázni az unokámnak: a hatalom logikája ilyen. Fura egy logika, de logika. Amit nem tudok majd megmagyarázni, az az, hogy ennek a Fidesznek a frakcióvezetője a parlamentben a miniszterelnököt a felesége nagyapjának kommunista pártvezető múltjával inszinuálja. Erre ugyanis nincs logikus magyarázat. Erre egyetlen magyarázat van: az agyat elborító zsigeri gyűlölet. És hiába mondom majd, hogy ez a gyűlölet nem a kommunistáknak szól, hiszen az Áder Jani még nem is élt, amikor az 56-os forradalom volt, hanem az aktuális politikai ellenfélnek szól a gyűlölet, annak a Gyurcsány Ferencnek, aki hosszú idő óta a szocialisták első tehetséges politikusa, s mint ilyen, igazi veszélyt jelent a Fidesz választási pozícióira. Hiába próbálom tehát ezt is a hatalom logikájával magyarázni, és a hatalom akarására visszavezetni, mert ezt a beszólást így sem lehet megmagyarázni! Kultúrember nem beszél így.

Hihetetlennek tűnik, hogy én egykor tényleg ezekkel ültem egy asztalnál. Egyáltalán: ugyanezek az emberek voltak már akkor is, ilyenek, csak én nem vettem észre? Vagy ezek akkor még más emberek voltak? Ennyire képes a hatalom megváltoztatni az embereket? Hol van a határa, van-e határa egyáltalán a hatalom személyiségtorzító erejének?

Vajon a hatalom logikája mentén egyenes út vezet az anyázástól, az apázáson és az apósozáson keresztül a feleség nagyapjáig? Most az következik vajon, hogy Hiller István sógorának ük-ükapja labanc volt? Hol szab határt a józan ész?

A szerző a Fidesz tagja volt 1990 januárjáig