Rövid az élet
- Ilyenkor inkább előre kell nézni vagy visszafelé?
- Nagyon próbálok előre, de lehetetlen. Az ember találkozik régi barátokkal, kollégákkal, és röpködnek a harminc évek. Nem hiszem, hogy a hátralévőkben sok újat tudok felmutatni, legfeljebb a mostani állapotot fejleszteni. A lényeges dolgok a múltban történtek.
- Hogy kezdődött? Kezébe adták a hangszert, fiam, Péter, tanulj meg hegedülni?
- Nem. Ez egy csoda. Nálunk a családban senki ilyesmit nem csinált, az édesapám amatőr módon hegedülgetett, de én őt soha nem hallottam. Három és fél éves koromban, ahogy mesélik, elkezdtem sírni, hogy hegedülni akarok. Nem zenélni vagy valami, hanem hegedülni. Mindenki értetlenül állt, de édesapám komolyan vett, és elvitt egy bácsihoz, akit Reismann Kálmánnak hívtak. Ott apám beállított a combjai közé, és Kálmán bácsi azt mondta, hogy Péter, énekelj valamit. Énekeltem mindent, divatos slágereket, és másfél óra után azt mondta Kálmán bácsi, hogy elkezd tanítani. Aztán jött a háború, és ez abbamaradt...
- Teljesen?
- Teljesen. Hegedűm sem volt. Örültünk, hogy élünk. Aztán folytatódott a tanulás 1946-ban. Még mindig csak 11 voltam. 14 éves koromban fölvételiztem az Akadémiára. Fölvettek, és elkezdődött. Persze, rengeteg probléma akadt, gyakorolni nem szerettem.
- Kevesen szeretnek.
- Anyám felügyelt rám. Volt egy gyönyörű ingaóra a szobában, és amíg anyám kiment a konyhába, gyorsan előreállítottam, hogy azt higgye, már annyi idő eltelt. Ez volt az indulás, de semmi olyan sztorim nincs, hogy micsoda viszontagságokon keresztül küzdöttem volna át magam, hogy hegedülhessek. A szüleimnek kellett küzdeniük.
- Aki nem gyakorol napi tíz órán át, automatikusan le-mond a nagy szólókarri-
erről?
- Nem. Én soha nem voltam nagy gyakorló, de amikor végeztem, úgy tartottak számon, mint a jövő nagy szólistáját. 1957-ben hathetes koncertturnéra szerződtettek a Szovjetunióba. Életemben először ott játszottam zenekarral, a Leningrádi Filharmonikusokkal, Kondrasin dirigált. Előtte megkértem az ÁHZ-t, hogy játsszuk át próbán a Brahms Hegedűversenyt, legalább tudjam, milyen érzés. De 1957-ben megalakult a Bartók Vonósnégyes is. Sokáig úgy tűnt, hogy első a szólistaság, és utána jön a kvartett.
- Mikor fordult ez meg?
- A vonósnégyest Weiner Leó indította. Jártam hozzá kamarazenére, fenomenális volt, az ember úgy ment oda, hogy kidolgozott mindent, nehogy megszégyenüljön, mert olyanokat tudott mondani... Egy szép napon megkérdezte, nem volna-e kedvem kvartettet alapítani.
- Miből látta meg a lehetőséget?
- Ez volt ő. Addig semmi ilyesmit nem csináltam. De nem lehetett nemet mondani, mert nagy kitüntetés volt ez Weinertől, aki egy évben legfeljebb két vonósnégyessel foglalkozott. Szóltam Németh Gézának és Mező Lászlónak, akiről mindenki azt mondta, hogy a jövő nagy csellistája, Géza hozta magával Devich Sándort, és jelentkeztem Weinernél, hogy készen vagyunk. Hát akkor gyertek. Nulláról indultunk.
- Nehéz volt?
- Eleinte kaptunk kemény kritikákat Pernye Andrástól, hogy "Komlós megint szólózik". Biztos, hogy igaza volt, mert nagyon nehéz lelki folyamat szólistából első hegedűssé válni, nem csak annyi, hogy ezentúl majd halkabban játszom. Viszont élveztem a csapatjátékot, két évig fociztam az MTK-ban, és szerettem azt, ha valakit kiszolgálok, és cserébe engem is kiszolgálnak.
- Közben koncertmester lett az Operában is.
- Rajongtam a műfajért, a drámaiságért. Nem a Sevillai borbélyért, hanem az Aidáért meg az Otellóért. Amikor Kovács Dénes 1960-ban kilépett az Operától, én lettem az utódja huszonöt évesen mint minden idők legfiatalabb koncertmestere. Nem sokkal később volt egy szólóestem a televízióban, egyenes adásban, jó kellemetlen műsor egy órán keresztül. Másnap bementem próbálni az Operába. Székely Mihály ott ült a büfében a törzsasztalánál, körülötte a slepp. Soha egy árva szót nem beszéltünk addig. Odajött hozzám, megölelt, és azt mondta, édes fiam, ilyen szépet nem tudom, mikor hallottam utoljára, gratulálok, figyelni fogom, hogy fejlődsz. Abban a pillanatban meg voltam alapozva.
- Nem érzi, hogy túl nagy volt az áldozat, hogy esetleg nem mondott el valamit mondjuk a Beethoven Hegedűversenyről?
- Ha egy hegedűs befut, akkor évente ad száz koncertet, és egész nap a tizenöt legfontosabb versenymű nehéz részeit gyakorolja. Engem meg vonzott a vonósnégyes irodalma, a tizenhét Beethoven-darab, a nagy Mozartok, a romantikusok, Bartók. Időközben a vonósnégyes pályája gyönyörűen szaladt. Elindultunk versenyeken, és sorra kaptuk a díjakat. Aztán 1964-ben nyertünk Liege-ben, ami akkor a világ legfontosabb vonósnégyes-versenye volt, aki ott díjat kapott, az előtt kinyíltak a kapuk. Úgyhogy ez lényegében magától dőlt el, egyre több felkérést kapott a vonósnégyes, és egyre kevesebb lett a szólóest.
- Emlékszik, mikor állt utoljára szólistaként a pódiumon?
- Valamikor a hetvenes évek elején.
- A Bartók Vonósnégyes viszont intézménnyé vált.
- Fischer Annie mellett mi voltunk azok, akik szabadon utazhattunk a világban. És nem kértek érte cserébe semmit, meg sem kérdezték, hogy párttag vagyok-e. Amikor 1972-ben úgy éreztem, hogy új hegedűre van szükségem, öszszegyűjtöttem a prospektusokat, és bementem a minisztériumba, hogy tessék megnézni, kikkel vagyunk mi egy bérletben, kikkel kell a bajuszt öszszeakasztani. Ez egy háromezer forintos hegedűvel képtelenség. Intézkedtek.
- Milyen hangszert kapott?
- Egy Guarnerit. Eufória volt az a hang. Tizenhat évig használtam, de körülbelül a második évben kiderült, hogy ez egy női hegedű, kicsi volt nekem, bonyolult ujjrendeket kellett kitalálni, ami rengeteg időt elvitt. Egy Guarneri után viszont a következő hegedű csak egy Stradivari lehet. Öt évig kerestem a mostani hangszeremet.
- Igaz, hogy ön meglehetősen konzervatív ízlésű muzsikus?
- Úgy érzem, hogy az új művek - persze vannak kivételek - nem hozzám szólnak. És hogyan tudnám meggyőzni a közönséget valamiről, amiben én magam sem hiszek? Inkább újrafogalmazom ötvenhatodszor is a Beethoven cisz-moll vonósnégyest, semmint hogy másodosztályú művekkel bajlódjak. Ahhoz túlságosan rövid az élet.
- Tényleg rövid?
- Igen. Ezt most kezdem el érezni.
